Az eddigi leghosszabb

WARNING!
Fuckin' long article detected!

Most kedvet kaptam és visszanéztem a kimaradt dolgokat, találtam pár megosztásra váró zenét és pár új verset (L)-től, majd gondoltam rakok még hozzá régi írásokat. 2011-ig mentem vissza (L) versei között, habár így is hagytam ki jópárat (főleg a nagyobb "albumba" rendezett csokrokat). Egy régi közös verssel kezdem a bejegyzést, a zenék linkjei után. Jó szórakozást!

Robbbye - Spring Mix 2014
Robbbye - Party Mix May 20140505
DVBBS & Vinai & Calvin Harris - Under Raveology Control (Robbbye Mashup 2014)
Calvin Harris feat. Florence Welch & Borgerous - Invincible Sweet Nothing (Robbbye Mashup)
Bon Jovi Vs. Tujamo - It's My Life & How We Roll (Robbbye Mashup 2014)
Newik - My Love (Robbbye Remix)
Menderwild - 2013.11.20.
Menderwild - 2014.03.28.

Kérdések a szerelemről

1. rész: Talányok

Hogy milyen a szerelem íze?

Nem tudja, ki nem ízlelte.

Hogy milyen ennek érzése?

Nem tudja, ki nem érezte.

És milyen, ha fáj, ha sírni muszáj.

Mikor szíved hasad, görbül a száj.

Milyen érzés, ha nem kapod meg?

Ha vérezve dobog kicsiny szíved.

Mi a boldogság a gödörben ülve?

Ott ülsz egyedül, szíved kihülve.

Mi a célod, ha nem tudsz felállni?

Próbáltál már felfelé kiabálni?

Nehéz a lélek, nehéz cipelni.

Nem lehet így boldognak lenni.

Szerelem-e úgy szeretni mást,

hogy elfojtom magamban a vallomást?

Szerelem-e, amit szerelemnek hívok,

melyért öngmagamban csatákat vívok?

Szerelem-e, ha önmagamnak vallok?

Választ várok, de semmit nem hallok.

(L)

2. rész: Válaszok a "Kérdésekre" egy cetlin

Elolvastam a Kérdéseket, tépek hát egy papírfecnit.

Első kérdésem: Hogy tudsz kérdésekkel foglalkozni ennyit?

Ha nem tudod szereted-e,

hát az nem szerelem.

Ha nem vagy biztos abban mit érzel,

akkor nem azt érzed, amit gondolsz, hogy érzel.

Úgy vágysz a szerelemre, várod, hogy megtaláld,

Hogy magad körül csak nézel, de nem látsz.

Ha sírni kell sírj, ha fájni kell, fájjon!

Boldogan, megkönnyebbülve hagyd itt ezt a világot.

Harcolj! Mutasd magad erősnek!

Ne félj, ennek nagyon sokan bedölnek!

Mutasd a külvilágnak a kemény, boldog arcod!

Hidd el így majd könnyebb lesz a harcod.

Ne hidd, hogy egyedül vagy, ott vannak a barátok.

Nyisd ki a szemed és láss, magadba zuhanni, az átok!

Majd ha már végképp nem bírod,

hagyd hogy segítsünk! Úgy majd kibírod.

De ne azt várd, hogy megoldjuk a helyzeted,

Segítünk feledni, és kinyitjuk a szemed.

Esténként mindig: magadban rendezd a dolgot.

Tudd, hogy kire számíthatsz, és hogy lehetsz boldog.

Íme, átadtam neked egy fecnit.

Tépett, mint a lelkem, ez a cetli.

Nekem is megvannak a saját magam gondjai.

Tudom is, mit tegyek, ha eltörnek az azokat tartó botjaim.

Raven

Kiegészítő rész: Reakció a Válaszok a "Kérdésekre" egy cetlin című versre

Nehéz menetek várnak még rám,

de nem jött el még az utolsó órám.

Talpon kell állnom, meg kell mutatnom,

hogy a lelket magamban tartom!

Nem adom meg az örömöt éhes vadaknak,

gyengeségem nélkül ők éhen maradnak.

Hiába vicsorognak, hiába morognak.

Belőlem ugyan egy falatot sem kapnak.

Táplál a gyűlölet, táplál a szenvedés.

És ami hiányzik, az itt az ébredés.

Kinyitom szemeim, hogy újra lássak.

Rosszul tették, hogy gyengének láttak.

(L)

Kiegészítő sorok:

Erről beszélek, ez az amit szabad:

Soha többé, ne add meg önmagad!

Raven


Fordítsd vissza a fájdalmat (2014.05.01)

Visszafordítanám a fájdalmat, amit tőletek kaptam.
A terheket viselje az, aki adta.
Nem tehetek róla, hogy elrontottátok a dolgokat.
Kezetek nem
több, csak hamu marad.
Nem én kértem, nem én adtam, azt amit kaptatok.
Nem én választottam az igát, amit rám raktatok.
De nem kell félni!
Ez nektek jobban fog fájni!
Mert gyűlik már az erő, ami visszacsap.
Élet csak egy van. Nem kaptok másikat!
Ti lesztek a hurok végén.
Tehetetlenül a világ szélén.
Lábatok alatt a végtelen üresség.
Hogy földet érjen, mennyire szeretnéd.
Elbújhatok a szavak és ruhák mögött,
de nem állítjátok meg a dögöt.
Minden ajtón túl csak akasztófa.
Velük lógni, nem katasztrófa.
Minden lélegzet értékes és az utolsó.
Már vár rátok a koporsó.
Saját kardotokba fogtok dölni.
Nem kell gyilkolni, nem kell ölni.
Könnyeitek nem fogják sajnálni.
Nem fogják szívükbe bezárni.
Nem kell többé dumálni.
Fordulj el, csendben meghalni!
(L)


castitas lilium (2014.04.29)

Miért szeretlek?
Régóta nem tudom.
Csak szeretlek és kész.
Ennyi a válaszom.
Nem sorolom fel, hogy mit látok rajtad,
mert a valódi kincsed magadban tartod.
Nem csak hogy vagy nekem, de te vagy a mindenem.
Te vagy számomra az élet, egy lételem.
Nélküled én csak egy szürke árny vagyok,
nélküled súlytalan, egyforma napok.
Hiába mondanám e monoton szavakat.
Ezek neked semmit sem mutatnak.
Papírszavak, melyeket felkapott a szél.
Egyszer majd talán téged elér.
De mit nekem szavak, ha ölelés nincsen?
Nem adja vissza gyengédségem.
Szeretetem, akár egy kósza szellő.
Játékosan tornádóvá nő.
Beborít, átölel, simogat, megvéd.
Ha egyedül vagy, odaáll melléd.
Szüntelen benned van, egyre nő, táplál.
Tündökölj, virulj ki, virágszál!
Mit nekem rózsaszál? Mit nekem tulipán?
Egy sem olyan ékes, mint ez a kis virág.
Csendesen mosoly, bólogat, elfogad.
Nem árt ő senkinek, úgy győz le másokat.
Kedvesem, életem, drága kicsi kincsem.
Vagy nekem drága szó, vagy nekem minden.
(L)


Ezt is nem rég írtam, de a fenének van kedve mindenhez címet kitalálni (de ha mégis kéne: Az én RAP-em)

Fürge róka lábak,
berúgok és hányok,
HiP-HoP, jön Vuk...

szóljon a gennyed, amit rap-nek neveznek,
tudom, hogy a soraid mind szétszednek,
tesznek nekem egy szívességet.
Írj csak bátran kisfiam, egyre trébbet.
Nem érted, nem kérded, csak téped a szádat.
Kérlek vidd arrébb a muzsikádat!
A helyesírás befigyel, mint metróban a BKV.
Semmit nem hagysz holnapra, mert minden a máé.
Azt hiszed, hogy azt hiszed.
A szöveg lett a fegyvered.
A kemény szövegeddel a szemeimet elvered.
Elvérzik látva a sok hibádat.
Kérdem én, hogy magyar könyvet régen ugyan ki látott?
A Google majd kijavít, mint malomkő a zsoldost.
Ha laposabb az ember, János vitéz boldog.
Az utcán megtanultad, hogy az élet nem icka.
A sok bolond reményvesztett szavaidat itta.
Egy renegát lettél, szakadt ruhában.
Te megmondod a frankót, a média majd rád hajt,
mint egy szovjet tank, oly gyorsan.
Egy-kettőre mainstream leszel, hiába én szóltam.
(L)


Nincs cím, pár nappal ezelőtti

A külső csak egy borítás,
promóciós csomagolás.
Csak egy színes lap tele giccsekkel.
Halihó kedvesem!
Ébredj fel!
Ne a csomagot vedd, hanem a tartalmat,
mert a színes borítók átbasznak.
Színes könyv, de nulla tartalom.
A kezemben a semmit is tarthatom.
Jó drágán és ész nélkül,
mert a pózer világ ezt festette képül.
Festhetünk virágot sebekre,
de ingyen barátokat ne vedd be!
Rakd a zsebedbe!
Dobd a szemétbe!
A vaknak nem nézhetsz a szemébe.
De ha kell neked,
csak fizesd hát!
Többször is megfizeted az árát.
Amit megfizetsz, az nem ajándék.
De hát mit tanítottak anyádék?!
Nem vagy más csak a média kutyája,
minden díszes megvevő butája.
Te vagy az ász, a nagyfogyasztó,
az észrohasztó,
egy tömött mackó.
Gurul a kerék, teli a kocsi.
Mosolyog a multi:
Átvágtunk, bocsi!
Nem spóroltál, mert ész nélkül megvetted,
a nyugtát meg a kukába ejtetted.
Vegyél csak bolond, hisz ettől leszel valaki,
mert számodra a világ nem lényeges, csak anyagi.
(L)


Anatómiánk (2014.04.23)

Ettem, de nem vagyok jóllakva.
Mint telhetetlen falna
ész nélkül felzabálna,
minden falatot felszívna.
Sötét folt szívemen tett ily mohó állattá.
De más is rám hagyná,
hogy elnyeljem a világot,
minden megrágott, csócsázott.
Mert minden ember egy nyomorult állat.
Bűzlünk a bűntől.
Megszexuálnak.
Sosem voltál jó, csak a paplan alatt,
ahol senkik sem látnak.
Elnyelt a mámor, mint egy kenyérdarabot
átitatott alkoholtól szenvedő,
nem megvető
szempár.
Ó, te!
Ugyan, hagyd már!
Nem vagy te nagy sztár,
csak egy ablakba kirakott groteszk báb.
Jobb, hogyha megtanulnád,
az élet színpadán,
csak az nyer,
ki a színfalak mögött nagyon nyel.
Mert a mérges lándzsák,
azokat nem bántják,
akik ismerik a jelszót:
a latin táncot, mambót.
Hejhó!

Rajzoljunk színeset!
Ilyet még senki nem látott.
Az eltakart sebeket
tüzes vassal piszkálod.
Ha másnak fáj azt nem bánod,
de hogyha téged is harapnak,
akkor nem lesz vége a haragnak.
Megmarnak, elmarnak.
A zsiványok számolnak, tudnak.
Miért ne tudnának?
(L)


Kettőnk verse: egymásra hajlunk, mint a fűzfa ágai (2014.03.24)

--- (Barátnőm által írt rész) ---

Ez az első sorom, ezért még nehéz elkezdenem,
Miért is raboltad el szívemet.
Minden soromat egy köszönéssel kezdem,
De érzem előre, hogy már most kevés lesz.
Köszönöm, hogy mikor nyafogok, hisztizek, d­uzzogok,
Te azt akkor is elfogadod.
Köszönöm, hogy mikor felbosszantalak vagy kedvedet veszem.
Te utána megbocsájtasz nekem.
Köszönöm, hogy egy olyan zizi, mint én a barátnőd lehetek.
És tudod, hogy olyankor sem ment el a maradék eszem.
Köszönöm, hogy a távolság ellenére is kitartasz mellettem,
Hisz tudom és én is érzem,
Mintha a távolság azt hinné bántania kéne.
De ami a legfontosabb, mit százszor is kevés lenne írnom,
Az az, hogy köszönöm, hogy vagy nekem a világon.
Hogy szeretsz és én is szerethetlek,
Végtelenszer köszönöm, hogy szerethetlek.

--- (Általam készült rész) ---

szép reggelt kedvesem :) <3
Én is köszönöm, hogy vagy nekem

és erőt adsz a mindennapjaimhoz,
hogy neked nincs szükséged erős szavakhoz.
Hogy végtelen itt csüngsz rajtam kedvesen,
hogy aranyba borítod a szegény életem.
Hogy a fényem vagy és a csillagom,
a napfelkeltém vagy a horizonton.
Te vagy a csend, egy szende suttogás,
egy erős érzés, szeretni akarás.
(L)


Nem tudom, csak úgy írtam (2014.03.20)

Nem lehetek csak eretnek.
Az emberek térdeken szeretnek.
Csak levetnek, letepernek.
Nem szánnak fontos szerepnek.

Nem állok a körben vagy sarokban.
Nem sírok egyedül magamban.
Nem én vagyok a célkeresztben.
A puskát már régen letettem.

Nem vagyok jó egy díszmadárnak,
velem akármit csinálnak.
Nem leszek báb, sok zsinórral.
Más terhével, feles kilókkal.

Nem csukom le szemem a világra.
Látnom kell! Mind hiába.
Nem fogom be fülem, hogy ne halljak.
Nem érdekel, hogyha lesz*****.

Nem csinálom azt, amit mondanak,
hogyha mindennek lehordanak.
Én az vagyok, amit megtettem.
Csak porszemként az életben.

Én nem leszek neked egy idillkép.
A pózolást belőlem kitépték.
Nem adom el magam a világnak.
Ha azt akarom, megtalálnak.

Én nem állok sorba egy olyannak,
hogy előttem lájkokat mutatnak.
De mögöttem fenik már a tőrüket.
Én nem adnám el a bőrüket.

Nekem nem kellenek olyan barátok,
hogyha kérek, nem kapok csak banántot.
Egy lóf**** meg golyót a seggembe.
És még a répánál mondják, hogy ezt vedd be!

Én nem kérek többet, amit én adok.
Hisz számomra olyanok a jó spanok,
hogyha kérek szívesen segítenek,
hogyha szükségem van, kerítenek.

Én nem állok sorba a szefósoknak.
Az értékeimből sokat fognak.
Én nem szúrlak hátba, ha bármi baj van.
Segítek neked, ha segítettél rajtam.
(L)


Mit ér a facebook nélküled? (2014.03.06)

Mit ér a facebook nélküled?
Csak üres panelokat nézhetek.
Körülöttem ismeretlenek.
A magánnyal ismerkedhetek.

Mi értelme az egésznek?
Sokan még rám se néznek.
Egyedül vagyok közösségben.
Nem vagyok ott egy közös képen.

Feljöttem, de csakis miattad.
Itt vagyok egyedül, riadtan.
Mond, hogy kivel beszéljek!
Tőlük semmit sem remélek.

A neten vagyok eltemetve,
a közösség szóból elfeledve.
Mert hol vannak már a barátok?
Csak adatlapok és lájkok.

Túl kevés az időd rám barátom.
Túl keveset vagyok fent, belátom.
Túl kevés a valóság magában.
Megláthatod egy pixel hibában.

Túl keveset törődsz te magaddal,
nem gondoskodsz, törődsz az agyaddal.
Minden a külső, ez a mindened.
Személyiséged meg csak képzelet.

Egymást majmolva ez a királyság.
A "menők" mind ezt csinálják.
Egyformán nyírva a sörényed.
Téged a buli, pia, póz éltet.

Ember nélkül nincs közösség.
De a neten ez csak hamis kép.
A bolondok mind bevették.
Az életük netre kitették.
(L)


Ahogy formálódtam (2014.03.06)

Eltűntek a dombok a szemem elől.
Egy távoli kiáltás próbál kapaszkodni belém,
de köddé válik mikor hozzám ér.
A köd elnyeli a kilátást.
A fény megtörik, mint az akarat,
mely a sok dobálótól beszakadt.
A szél nem hoz meleget, csak újabb felhőket.
A hidegséget érzem a zsigereimben.
Nem látok, megfagyott a könnyem.
Ökölbe szorítom a kezem.
Némán kiáltok egy légüres térben.
Nem bírok mozogni, mindenhol kezek fognak,
fehérek, sápadtak.
Olyan szemek néznek, akik nem látnak.
Ezen tekintetek elől nem nehéz elbújni.
Mert eljátszhatom másoknak,
hogy nem fogok vérezni.
Rám gyűjthetitek a rőzséket.
Csak négykézláb terpesztek, mint egy kutya.
Megszoktam már a tüskéket.
Fájdalmat nem érez a buta.
Vonyítok a Holdra esztelen.
Nem értik, mit dalolok.
A válasz itt rejlik szememben.
Engem formálnak a napok.
Nem vagyok, csak egy séma,
egy eltévedt, homályos alak.
Erősebb a körvonalam néha.
Vannak vastagabb vonalak.
(L)


Miattad a Valentin (2014.02.14)

Boldog Valentint, ma Rómeó, jó a szó.
Ma még az sem bánom, ha megszúr a rózsatő.
Ma csak áradnak az illemek és szép szavak.
Csokikkal, csókokkal kényezteted el magad.
Nem baj, ha szingli vagy a nap attól még nagyszerű.
Hisz van sok barátod, ki a problémákra jó szemű.
Szerelem volt, szerelem van és szerelem lesz.
Nem parancsolsz! Győznek az érzések!
Kifekszel, kimeredsz, ott maradsz.
Jól helyben hagy. Ne védd magad!
Padlót fogsz. Csak ott maradj!
Csak megragadd, meg a másikat.
Most nincs beszéd, csak érzelem.
Ebben az egyben nem kétkedem.
A két kezemben érzem,

te vagy a valóság, melyet annyira szeretek.
Veled nevetek, mint egy bolond kisgyerek,
ó, mindenen.
Te vagy a mindenem.
Az életben elrejtett drága kincsem,
kilincsem a boldogságra nyitáshoz.
Nem a vitához. Ő nem átkoz.
Tudom imád még. Én is imádnék.
Az imám még röpke ajándék.
Nem hasalok, nem fetrengek.
Csak neked szavalok, ódákat zengek.
Mert mindennap szeretlek, de ma kimondom.
Mennyire imádlak, a világnak ordítom.
Nézhettek bolondnak, nézhettek őrültnek,
de az érzésem adtam, ennek a nőnek.
Tied a testem. Nélküled meztelen vagyok.
Veled mindent betakarhatok.
Én nem pózolok senki másnak.
A leírt sorok mind hozzád szólnak.
Mert én látom benned, amit nem látnak rajtad.
Az értékeid ládában tartod.
Te vagy a levegő, egy szippantás az élet.
Belőled én szüntelen kérek.
Remélek, hogy nem lesz soha vége,
mert tudom nagyon pontosan, hogy veled vagyok révben.
Én nem csallak meg soha,
mert nem bírná a pofa.
Hozzád köt az érzés:
mint a gazdihoz a kutya.
Mikor csókolom a szádat és figyelem a szemed,
úgy érzem, hogy felébredek. Megáll az eszem.
Mintha cukros vizet innék, nem oltja el a szomjom.
Ajkaidra végtelen, szomjasan vágyom.
Nem álom, nem bánom, hogy te vagy a párom.
Hogy újra láthassalak, már alig várom.
Ha látom a párom, kezeim kitárom.
Összes emlékeid, illatod magamba zárom.
(L)


Fél lábnyomok a homokban (2014.02.09)

A szeretlek most nem ment meg,
mert mindent elcsesztek.
Az események elnyelnek.
Elmémben gondolatok repkednek.

Régóta nem arról szól a nóta,
mert így megy már lassan évek óta.
De mindig csak én tettem, építettem.
Ha szót fogadtam, akkor jó lehettem.

De sokszor elfáradtam, szenvedtem.
Nincs mindig napsugár a szívemben.
Az élet elnyomott kegyetlen.
Csak egy cigicsikk voltam a kezében.

Nekem sincs végtelen hatalmam,
vagy rengeteg pénzem kazalban.
Egy luxus verda kint a ház előtt.
Gyere kerüld meg fiam a dombtetőt!

Sokszor úgy érzem, hogy nem vagyok.
A sok füsttel, ígérettel jól lakok.
Itt vagyok a kalitkában díszmadár.
Amit művelnek velünk, az ész megáll.

Az érzésem használtam gyerekként,
de a páncélom dölyfösen elvették.
Nem hagytak nekem csak foltokat
és kifosztott, üres boltokat.

Egymást felfaló emberek.
Az elmúlástól rettegek.
Mert mi lesz, ha végleg nem leszek?
Hova lesznek az igaz emberek?

Én a sóbálványnak nem hiszek.
Inkább tudatosan előre nézek.
Nem kell tudnom, hogy mi volt régen,
mert a mostani helyzet sem egy éden.

Nem bízhatsz, csak a szerencsében.
Sem az égben, egy megváltó képben.
Te vagy önmagad megváltása,
ki a szerencsét magának megcsinálja.

Tudod jól, hogy nálad a kocka,
nálad a döntés, nálad a kártya.
Tudod jól, hogy lépni kéne,
mert az életed magától nem megy előre.

Nem vagy te néma, hogy ne tudj beszélni,
mégis annyi mindent akarsz megélni.
Hiába várod, a sült galamb késik,
mert mindig az eszedbe vésik:

Ha nem adsz, akkor nem is kaphatsz,
csak saját hibádtól egyedül sírhatsz.
Ne kérj szánalmat! Ne könyörögj! Nem használ!
Szép lassan elveszik, amit eddig kihagytál.

Veszítesz, ha célodért nem harcolsz.
A tükörben nézd, aki bolond volt!
A vágyak, csak vágyak maradnak,
mint a régi tárgyak, elhalványulnak.
(L)


Mi a szépség? (2014.02.02)

Mi a szépség?
Csak egy önpusztító sötét kétség,
melyben a balga eltéved.
A szemed láttára köddé lesz.

Teljesen elpusztítja a kémiádat.
Nézd meg, hogy veled mit csináltak!
Kiáltok, mint egy suhanó mentő.
A hang úgy terjed, mint a szellő.

Csak egy illúzió, sok frusztráció.
A szem számára megfogható és eldobható.
Csak egy cukrozott üveg,
melyet sokszor széttör az őszinte szöveg.
(L)


Kósza fonalak (kevert irodalmi művek) (2014.10.21)

Perzselő napon, egy szikkadt távolon.
Folyópartján a lepedőt csak mosom-mosom.
A vérfoltot eltüntetni nem tudom,
ez minden kínom, bánatom.

Mindig tettem dolgom szótlanul,
aztán kitörtem magamból vadul.
A láncok elszakadtak, gazdáim meghaltak.
Annyi bűnük volt csak, hogy tartottak.

Feküdtem az ágyon tehetetlen, kezetlen.
Tudom, ember voltam még kezdetben.
De szerepemből kilépni lehetetlen,
ha az ember, nem ember, tehetetlen.

Víz mélyén találtam elásott kincsem.
Ezer hála és egy zsák volt fizetségem.
Jó ember voltam, jókor jó helyen.
Az én földemen minden bőséggel terem.

Édesapám elküldött az erdőbe lakni.
Nem tudtam mást, csak fát vágni.
Nem volt egyéb társam csak kis macskám.
A ragadózó madár elbánt vele jócskán.

Harcban születtem, ebből éltem,
de egy napon végre, haza tértem.
Nem volt más szakmám, csak az ölés.
Utánam nem maradt, csak hulla és lövés.

A fiam elkerült a messzi háborúba,
nyakunkra csak a felettesét hagyta.
Megszokásainkat szépen lerombolta.
A papírvágógép pedig őt felszabdalta.

Ifjú voltam, balga és szerelmes.
Hölgyem kezéért bármire képes.
Tudom nélküle semmi az életem,
hogyha ő nincs, én nem is létezem.
(L)


Végre eljött (2014.01.05)

Egy új tűz lobban fel, mely szerte árad.
Egy új tűz lobban fel, mely sosem fárad.
Beborítja az egész világot.
Beborítja az egész világot.

Suttogom nektek: Táncoljatok lángok!
Nyeljétek el kérlek, az egész világot!
Tisztítsatok meg minden rosszat!
Tisztítsatok ezreket, meg százat!

Egy új fény világít meg minden sarkot.
A sötétségből ma sokat kimartok.
Éljenzések, füttyök, tapsok, durranások.
Részeg morajok, őszinte vallomások.

Ki most halott voltál, újra itt jársz közöttünk.
A te tüzedtől ég mi a lelkünk.
Üldözd el a régit! Teremtsd meg az újat!
A változás csalfa módon szerencsét is hozhat.

Kapd el a farkát, hadd visítson szüntelen!
Az idő ketyeg, a jókedv végtelen.
Lassú léptekkel közeleg felénk.
Mögöttünk lopózik, majd beáll elénk.

Boldog Új Évet Kívánok!
(L)


Szerelmes vers barátnőmhöz (2013.12.15)

Te vagy a fény, én pedig a sötétség.
Ketten tesszük ki a világ egészét.
Te vagy a minden s nélküled senki vagyok.
Te vagy az, akit én mindennél jobban akarok.

Te vagy a végtelen lelkem zugában.
Te vagy az öröm a szomorúságban.
Te vagy a szín a feketében, fehérben,
optimizmus a pesszimizmus hevében.

Zöldellő nyárfa vagy tél közepében.
Az élet napfénye a halál sötétjében.
Tiszta és ártatlan, fehér liliomszál.
Még az sem volt bűn, hogy megraboltál.

Elloptad a szívem és messze szaladtál.
Hegyek, völgyek rejtekébe bújtál.
Földön erdők mögé, égen felhők mögé.
Kezedben szívem: a szerelmedé.

Hangod hallom a szélben szállni,
mennyei dallamokként a fülembe mászni.
Arcodat látom, ha a tükörbe nézek.
Hogy eltűnsz előlem nagyon félek.
(L)


ŁO<3 (20|¿#~@)

Újjászületünk a tűzből, a csókból,
halott szerelmesek hamvaiból.
Erőt merítünk a tavaszból, kútból
szerelem végtelen forrásából.

Mikor a szemedbe nézek magamat látom.
Te vagy nekem a lelki világom.

Most költöm neked ezt a verset.
S vallok benne igaz szerelmet.

Mert minden ami számít, itt van előttem.
Becsukom szemem s meglátom szívemben.

Vakon szeretlek, vakon és bolondon.
Bármi nyomja szivem, neked azt megmondom.

Lelkemben virág vagy, napsugárba öltözve.
Sugarad, szereteted mindenem elérte.
Elöntesz teljesen e forró szeretettel.
Megtöltöd szivem szíved érzésével.
(L)


_ 2013.11.14

Ölj meg! Tépj szét! Vágd el a torkom!
Én már nem bánom.

Nem értem miért.
Ne kérdezd miért!
Már nem bírom el, ami eddig elfért.

Nem tudom a választ.
Hiába kérded.
A tied az én rejtélyem.

Elveszve érzem magam
egy elhagyott pusztán.
Csak a szél fütyül nekem.
Az élet a csapdám.

Hiába kiáltasz,
nem hallom hangodat.
Elrepül belőlem minden kis darab.
Mint a homokszemek, oly
messze szállnak.

Egyre távolabbra kerül,
míg a horizont elnyeli.
Valahol távol a nap felperzseli.

Száll a kismadár béglyók között.
Szárnya ellenállásba ütközött.
Mintha egyhelyben repülne.
És így megy ez örökre.

Virágok hajolnak mélyen a sárba.
A szél a fákról a leveleket rázva
próbál engem is az árokba lökni.
De előtte fogok én messze szállni.

Huss!

Teljesen halott vagyok.
Tejfehér arcomon kukacok.
Szürkébe borult napok.

Hideg vagyok.
Mozdulatlan, kemény.
A fény már nem remény.

Végleg eltemethetsz.
Többé innen fel nem kelek.
Nem hoznak vissza imák,
könyörgések.
(L)


Ha nem lennél részeges (2013.11.07)

Nézem magam a tükörben.
Minden csillog és csalókás.
Emlékszem az utolsó körben
én voltam, és senki más.

Az angyalok oly alacsonyan szálltak.
Megérintettem egyik ruháját.
Testemet odaadom a mának,
a holnapot majd ingyen elhozzák.

A kis csehóban hallatszik a nóta
és kedvem támad vadul táncolni.
Nem hallgatok az emberi szóra.
Csak ha elfáradok, fogok megállni.

A whisky már bosszút állt rajtam,
mert nem találom a helyemet.
Nem látok, csak pontokban és foltban.
A küszöb szedi le a fejemet.

A reggelbe ömlött az alkonyat.
Érzem, hogy fel is akar jönni.
Csak széttárom gyenge karomat.
Hagyom a világra törni.
(L)


Őszintén (2013.10.24)

én vagyok neked
s te vagy nekem
rólad álmodok, ha lehunyom a szemem
teljesen elcsavartad a fejem
Az órával együtt üt a szivem,
de milyen vagy szivem?
Nem érdekel milyen.
A számon a szivem és látod a szemem.
bébi
érted kell élni
megyek én szavakkal, tollal harcolni
groteszk arcok hét fejével
megbírkózok a hétfőkkel
hét nővel
kardokkal ezerrel
azt akarom, hogy a szívem te vedd el
kérlek, hogy a nevem ne feledd el
jegyezd meg azt kivel lefekszel
verekszel, kötekszel
szex-szel
pilóta kekszszel
hullj a karomba
drága virágom
édes szirmaid mindig csodálom
kedves illatod csak megszagintom
minden szirmod szépen leszakítom
fehér vagy, mint a hó
nekem jó
jó a szó
oly csábító
testeden életem
reszketek
bennem a félelem
élelem
tűz és a szikra,
hogy mit teszünk meg, az nincs is leírva
(L)


Egyik napi hangulatom (2013.10.05)

fáradtan
fekszek
az ágyon
és várom
hogy az álom
magával rántson
ne bántson, ne ártson
csak az én világom
bánom, hogy látom
az álom barátom
találom halálom
oly csendes
és nedves
és kedvesen
hallgat az édes
az élet
remélem, hogy
téved
(L)


Bűnbánatom (2013.10.02)

Megbántam minden bűnömet.
Úgy érzem, hogy a dölyföm eltemet.
Föld alatt, sötétségben,
önmagam széttört tükrében.

Látom az eltorzult arcomat.
Szilánkokban groteszkül mutat.
Hullik a könnyem.
Vörössé válik, mint a vérem.

Minden szó a torkomon akad.
Belül ez a kín folytogat.
Nem bírom megtenni.
Nem tudok rád nézni.

Minden bántással magam megkéseltem.
Könnyeidtől elvéreztem.
Minden rossz, amit veled tettem.
Magamon belül éreztem.

A világból kikopnak a színek.
A képek csak feketék-fehérek.
Vigasztalnálak, bármit mondanék,
ha nem csak némán egyhelyben állnék.

Megrémít, hogy mi lakik bennem.
Eltorzult, zord szörnyűségem.
Elmémet elhomályosítva
vitt engem a legrosszabba.

Megbántam minden szidásom.
A harc utáni csendet kivánom.
Nem alszok, a reggelt kivárom.
Hátha holnap másképp csinálom.
(L)


Hideg az ősz nélküled (2013.09.20)

Hideg az ősz nélküled.
Csak meztelen reszketek.
Így érzem az életet.
Elszáradt, sárga levelek.

Szobámban a sötétség
bennem a jót tépi szét.
Eltűnik a napsütés.
Jön a hosszú sötétség.

Rövidebb a nappalom.
Hangod már nem hallhatom.
Úgy érzem, hogy meghalok.
A hidegben megfagyok.

Közeleg az éjszaka.
Kihül testem parázsa.
Senki sincs ki meggyújtsa.
Senki sincs ki táplálja.

Fázom, éhen szenvedek.
Csókjaidra éhezek.
Nekem nyár kell szerelemmel!
Bírkózok a hideggel.

Már nem kellemes a hideg tapintás.
A szél csókja nem megváltás.
Ne táncolj, tépd ki a hajamat!
Csak hagyd békén kihült magamat!

A levelek nem adnak meleget.
A hideg már csípi a kezemet.
Így csípve már mardos a szeretet.
Már kell, amit nyáron én levetek.

És csak sírok, cseppet sem nevetek.
Bennem a félénk kis gyereket
riassza szigorú szemetek.
Mit tegyek, hogy kegyetekben legyek?
(L)


Most találom ki (2013.09.06)

Dél van.
Ülök a padban.
Szól a harang.
De csak jelképes hang.
A világ magamban.
Szivárványtalan.
Nincs menedék.
Ó, ha figyelnék,
mennyit értenék?
Életem elvennék.
De még nem lehet,
mert felébredek.
Újra itt vagyok.
Meg is szólalok:
Dél van.
Ennyit akartam.
(L)


Árulók és köpönyegforgatók (2013.08.31) - Utolsó augusztusi vers

Egy úton indultunk mi, jóbarátok.
De másfelé terelt titeket a barázdátok.
Más útra tévedtetek: sárba és gazba.
Elnyelte lelketek minden fényét az élet hazugsága.
A Hold fénye is hiába világít rátok.
Nem én rántottam kardot s öltem meg a barátságot!
És a hazug szavak csak záporoznak,
mint nyílvesszők, eltalálnak.
S a sebekbe szivárgott a méreg.
A jószándékodból nem kérek!
Elég volt a tüzed élvezni!
Láttam millió nyilat repülni.
Imádkoztam:
Nem akarok meghalni!
Miért jöttél a földig rombolni?
Eljöttem hát fehér zászlóval.
Fegyver nélkül, baráti szavakkal.
De nem kaptam mást, csak tőrt a hátamba.
Hagytál meghalni vérbefagyva.
És aki itt állt mellettem,
naívan barátnak hittem.
Mosolyogva érkezett oldalamba a dárda.
Naív bolondok haláltusája.
Vérem hullik a szememből,
az erő kiszállt kezemből.
Térdrerogyva, arra várva,
hogy a kardod fejem vágja.
Hát így szerettél? Így becsültél?
Minden rosszat meg is tettél.
Az ég meghasad, a bánat marad.
A szélnél könnyebb minden szavad.

Megöltél azt hazudva,hogy barátságunk elárulta
az őszinteségem, kedvességem.
Miket mondtál? Nem is értem.
Segítettem, segítettél.Kihasználva a porba löktél.
Jól játszottál, mit tagadjam!
A rossz lépéseket mind leraktam.
Most örülsz magadnak, mint egy kapzsi gyerek.
Jól játszottad a baráti szerepet.
Elvakította az árnyék a szemedet.
Azt sem tudod, hogy mi az a szeretet!
(L)


Nem tudom, csak úgy jött (2013.08.29)

Imádkozok én mindenféle istenekhez:
sárgákhoz, feketékhez, fehérekhez.
Büszkékhez, dölyfösökhöz, kegyetlenekhez.
Színtelenekhez és sokszínűekhez.
Narancshoz, Vöröshöz, Kékhez.
Senki sem hall.
Mindenki kérdez?
Melyikhez forduljak?
Kihez imádkozzak?
Kiben bízzak?
Kihez fohászkodjak?
Melyik az, aki szeret?
Ki az, aki rajtam nevet?
Melyiknek van igaz arca?
Melyiknek hazugság a kudarca?
Nem látok át a csatamezőkön.
Üvöltik sokan:
Majd én ledöntöm
a falakat, melyeket magadnak állítasz.
Nem hiszek neked, hiába kábítasz!
Mindenki a saját igazát fújja.
Hálátlanul szájbakurva.
Fehér Olimposzunk az országnak szívében.
Megtört emberek fránya hitében.
Bamba birkák, csak éhesen bégetnek.
Egy felemelkedő hősben reménykednek.
Tűrik a sok szart a nyakukba zúdítva.
És az irónia könnyeket indítva.
Nem hiszek én már semmiben sem.
Nekem nem létezik emberarcú istenem.
Nem imádkozok egy hazug bagázsnak.
Higyj bennük, hogy egyhelyben maradhass!
(L)


Legújabb: Az én tollamból (2013.08.26)

Talán nem tudom milyen költőnek lenni.
Milyen szavakat hova kell írni.
Talán nem tudom milyen úgy lenni:
Csukott szemekkel rímet faragni.
Nem gondolni, csak tenni.
Minden szó erejében hinni.
Talán nem tudom milyen az érzés.
Talán több a válasz, mint a kérdés.
Talányok rengetege, rejtélyek zuga.
Üvöltöm nektek:
Nem adom fel soha!
Talán tévedek, és rossz úton járok.
Sokszor magammal is szemben állok.
Talán nem tudok pont olyan lenni,
akit a közösség akar szeretni.
Talán nem vagyok isten, csak egy nyomorult ember,
aki egy kanyargó úton tévedt el.
Behunyom a szemem a világot látva.
A sok téves eszmét dobnám máglyára.
A giccses szavakat, groteszk csavarral.
Sok hős születik, majd meghal.
De én nem állok sorba a fattyakkal!
Nem fogok kezet a pompával!
A gyémánt csillan a vakok szemében,
üres igéret a holtak kezében.
Talán nem hiszed el, azt ami vagyok.
A régi koroknak respectet adok.
Újjászületik a csont és a velő.
Az értelem szabad, ha a fejed majd benő.
(L)



Virtuális pofon (2013.08.20)

Káosz hever kerek e kékségben.
Ebben a káoszban én is eltévedtem.
Hülye picsák és arcátlan trógerek.
Szavakkal ellenük semmit sem érhetek.
Sok itt a kommerz, a pózer, a szájhős.
Sokszor már érzem, hogy kéne a mentő.
Nem érzem jogodat az emberi létre.
Csak lenne már nyugtom kb egy hétre.
Üvöltő démonok, boszorkák és vérszag.
Hülyeséged bennem szétszaggat
mindent, ami jó lenne bennem,
de csak fekszek a kikevert mérgedben.
Annyira unom már az egyszerű meséket,
hogy te egy hős vagy, és hogy kiheréltek.
Sokan sírnak, hogy szar az ő életük.
Gondolom magamban:
Leszarom, ég velük!
Készítem virtuális mágjámat így szövegben.
Nem leszek többé elnyomott szerepben!
Nem érdekel az sem, hogy hol voltál, mit ittál.
Plána meg az, hogy kit szoptál, kit nyaltál.
Hülyeségből jut szinte mindennap.
Úgy érzem, hogy a jófejek meghaltak.
Csöndben figyelnek valahol a világban.
Fejüket rázva, azon mit csináltam.
Nem hagytam szavak nélkül veszni a tetteket.
Nem érdekel, hogy ki az, aki méreget!

Egy vagyok, nem több a tömegben.
Egy fekete kis szálka a szemedben.
Pózolnak ezerrel az átkozott emberek.
Tényleg ennyi lenne nyomorult életed?
Csak egy külső vagy, egy minta az ablakban.
Mosolyogjatok hát nekem a giotinban!
Fejvesztve rohannátok szórni a híreket,
hogy a halál centikre méreget.
Lángok jöhetnek égetve a szemetet.
De a füst csak csípi a szemetek.
Elveszve a füst és a lángok közt.
Táncolnak emberek, vigadnak ördögök.
Csókolgasson téged a lángnyelve;
ostoba képeddel semmit sem tisztelve!
Mindenki ellenség az ostoba fejedben.
Csak az ösztönöd tart még így életben.
Vicsorog rám a sok kib***** zombi.
Nem tudtok csak szaporodni.
Emberi létetek értelmét veszti.
Megmondom nektek:Ennyi vagy, ba** ki!
(L)


Áldozatul esve

Bazd meg magad és az érzésedet.
Leszarom a te kérdésedet!
Te sírsz, pedig én szenvedek.
Hülyeségednek áldozatul esek.
Csak nyomod a szarod és a stílusod.
De miért nem hajózol a Níluson?
Miért nem süllyedsz el a magányba?
Hisz a magány az ember legjobb tanára.
Csak a pózolás és a csillogás.
Unalmas az arcbéli villogás.
Csak egy eszköz vagy, akit megvesznek.
Téged csak a hülyék tisztelnek.
Amit mutatsz, csak reklám a népnek.
De én hátat fordítok neked míg élek.
Csak puszilgasd a nyomorult pózer barátaid.
Belül engem dühöm szinte szétszakít.
De én akármit mondtam, mindig szartak a fejemre.
De ha egyszer szarban leszel jusson majd eszedbe,
hogy ki volt az a gyökér, aki próbált segíteni.
A hülyeséget nem lehetett kimeríteni.
Csak nyafogsz itt arról, hogy elért a kárhozat, de a hátad
mögött én vagyok az igazi áldozat.
Szenvedek tőled és hogy rajtad nem segített,
hogy akármit is tettem egyre rosszabb lett.
Én lettem a bűnös, az önző és a szemét,
pedig az kéne, hogy jó pár ember kinyissa a szemét!
(L)




Érted és nem ellened

Jó lenne, ha néha tükörbe néznél,
s nem mérgesen hibát keresnél bennem.
Tudom jól, hogy nem vagyok tökéletes,
de én nem akarom elbaszni az életed.
A tükörben a valódi ellenséged.

Nem látod, hogy segíteni szeretnék,
hogy amit mondok elhinnéd. (Szerkesztői ötlet: hogy amit mondok neked elhinnéd vagy bevennéd)
Végre megtennéd ezt a kis kérést,
s nem tennél fel annyi kérdést.

Én melletted állok a szakadék szélén,
melletted a világ végén.
Hogy ha kell én veled ugrom,
vagy ha kell a kezed tartom.

Mégis belémrúgsz, mint egy koszos ebbe,
de majd egyszer jusson eszedbe,
hogy ki volt az, ki a kezét nyújtotta,
ki volt az, aki az ütést kibírta... érted.
De magad a közösségtől félted.

Elzárkózol a barátok elől.
Ez a stílusod némán megöl.
Olyan emberek mögé bújva,
kik nem szeretnek, csak kihasználnak.
Kik elsőnek tartják a markaikat.

De barátkozz csak a tolvajokkal!
Küzdj meg magad a problémákkal!
Mikor nem lesz majd, ki melletted álljon.
Mikor nem lesz majd, ki céltáblává váljon.

Büszkeséged a földbe döngöl.
Szabadulj ki a börtönödből!
(L)


mostani ötlet

Ne hidd, hogy nem ment át az agyamban,
hogy más nőt tartsak a karjaimban.
Nem vagyok szent lélek, nem vagyok szent.
De a bűnös gondolattól, kell szenvednem.
Akárhányszor gondoltam, nem vitt rá a lélek,
mert egy nő van a földön, akiért én élek.
Csak, hogy tudd mennyire szeretlek,
minden nő arcában téged kereslek.
Te vagy nekem a lánc, aki nem enged elrohanni.
Te vagy a gondolat, mely nem enged rosszalkodni.
De azt is tudd meg, hogy nem csukom be a szemem,
mert amit neked adtam, nem más csak a szivem.
(L)


Vágyak, amik bennem lakoznak (legutóbbi vers, amit írtam mostanában)

Ó, úgy lennék én sötét árnyék,
ki nyaldossa nyakad
és a ruhádat tépi szét!
Én lennék a veszedelem és a biztonság.
Ki megölel és megöl,
ki az árnyékban vár rád.

Szemeim vörösként szelik az éjszakát.
Olyan lény, aki nem tudja visszafogni magát.
Vadászok szoknyára, nyögésra, sikolyra.
Kívánj a mennybe vagy taszíts a pokolba!
Én vagyok az, akitől félsz.
Én vagyok az, akitől élsz,
akitől ember lehetsz.
Én vagyok az, akire vágysz,
akitől megremeghetsz.

Sötét hős, szárnyakkal oltalmaz.
Sötét hős, halált hoz magával.
Sötét hős, a vérében tartalmas.
Sötét hős, megölt a szavával.

Egyedül van, csak ül és érzi a szelet.
Rátapadnak a kíváncsi szemek.
Visszanéz mindenkire vágó tekintettel.
Kívülről látva szenvedő érzéssel.

Sok itt a szél, mi táplálja a tüzet.
Sok mocskos gondolat ront meg annyi szüzet.
Mint egy lepedő vagy egy szellem,
úgy áthatol rajtatok a lelkem.
Csak a szél visz engem, ó, a szél!
Ő az egyetlen ki tőlem nem fél.
Ki úgy hatol át rajtam, mint egy kedves ismerős.
Ki tudja merre a járás, merre ez a hős.

Akiket szeretek az égbe emelném,
akiket gyűlölök csak megölném.
Ezer kín halálával halnának.
Fulladnának, égnének, akadnának.
Széttépném arcukat, ruhájuk, lelküket.
Kitépném szemüket, szívüket.
Elégetném, elárasztanám vízzel.
Felkapnám szélként, betemetném földdel.

S akik igazán közel állnak hozzám.
A legédesebb szavakat csak szólnám.
Nekik adnám mindenem, ami fontos.
Ragasztanánk sebekre nagy foltot.
Énekelnénk a menekültek imáit.
Melyek száranykat adnak a lelkünknek.
Néznénk madarak repülő százait.
Végtelen zöldfüves, békés mezőket.

Halakat a tavakban, ahogy úsznak csendesen.
Néma köveket meglapuval a füvekben.
Gyíkokat osonni levelek és fű között.
Pillangókat szállni, gyomromba költözött.
Szeretnélek elérni egy ragyogó napon.
Remélem egyszer a vágyam megkapom.

Szeretnélek elérni, megosztani életem.
Sokszor könyörgök ezért vagy szenvedem.
Hidd el a magány sosem volt jó nekem.
Egyedül gyenge vagyok és csak reszketem.

Egy személy, aki nem engedi, hogy akárki belépjen az árnyékába.
Azt kapom akit akarok vagy hagyjatok engem a magányban!
Csak rád gondolnék, nem figyelnék másra!
Csak veled akarok felmászni az ágyra!
Hemperegni, ölelni, csókolni, szeretni.
Érezni, gyönyörködni, nevetni.
(L)


No name (találj ki neki nevet, én most nem vagyok olyan kreatív)

Nem találom helyem idebenn, lelkemben.
Nehéz kő esik rám, itt dobog szívemben.
Nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok.
Felhőkből áradó tejszínhab darabok.

S kinn a hó oly fehér, mégis elolvadok.
Az érzelem oly kevés, mégis nem szólhatok.
Csak csöndben őröl fel, a magány kereke.
Ennyi volt hát életem kicsinyke szerepe.

Oly nehéz cipelni érzelmet, köveket.
Néha már úgy érzem, önmagam követem.
Gondolat, gondolat bánt engemet nagyon.
Nem is rólam, hanem rólad szól napom.

S a bokor se reszket, ha madárka reászáll.
Lelkem sem reszket, mert eszembe jutottál.
Lelkemre szállott e kicsinyke madárka.
Repülj! Csirippeld, érzésem világba!
(L)

Kifordítva

28.fejezet

Felvette a hátára a kislányt és felfutott vele az egyik emeletesház tetejére.
- Ide nem tudnak követni azok a nyomorultak. - nyugtatta meg. - Nem vagy éhes?
Emma már két napja nem evett. Nem felelt semmit, csak bólintott. Az előbbi történés világossá tette számára, amire eddig is gyanakodott.
Azt viszont nem értette, hogy miért mentette meg őt. Nagyon ritka a jószándékú vámpír és még ritkább az önzetlen.
Valami terve biztosan volt vele. Ettől tartott a legjobban.
- Nem mondom, hogy várj meg itt, mert amúgy sem tudnál hova menni ilyen állapotban. - szemei vörösen izzottak, akár a parázs. - Elmegyek élelemért. Nem leszek sokáig. De ha valami baj lenne, akkor... - a kezébe nyomott egy tüzijátékot. - ...csak lődd fel és én nyomban visszatérek!
- Rendben.
Pillanatok alatt eltűnt a szeme elől. Egy kis sátor állt a ház tetején. Nem olyan nagy, körülbelül két embernek elég. Ott húzta meg magát a tomboló szél elől. A sátorban egy matrac, egy lámpa, pár könyv és egy láda hevert.
A könyveket érdektelennek találta, de a láda nagyon izgatta a fantáziáját.
Próbálta felnyítni, de túl nehéznek bizonyult számára.
- Ez a rohadt vámpír még egy takarót se hozott a sátorba! Hidegvérű szemét! - morogta mérgesen.
Az adóvevője még mindig csak recsegett.
Biztos már meghaltak mind. - nézett rá szomorúan. - Én vagyok az egyedüli túlélő.
A lámpa mellé kucorodott, ami egy kevés hővel szolgált számára. Hasában a korgás olyan hangú volt, mint az utcát ellepő förtelmek hörgése.
- Mikor jön már? - morogta magában. - Mindjárt éhen halok! Biztos ez a terve. Kiéheztet, aztán kiszívja a véremet, hogy legalább ő jól lakjon.
Kintről nagy puffanást hallott. Nem mert kimenni. Kis idő múlva Márkusz jelent meg mindenféle csomagolt étellel.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, de ki kellett oltanom pár életet az élelemért cserébe! Nem szólt semmit, csak mohón nekiesett az egyik csomagolásnak és szinte megfulladt, annyira tömte magába az ételt. - Lassabban! Még megfulladsz! - mosolygott a vámpír.
Amikor végzett a férfi felé fordult és ezt kérdezte:
- Te miféle vámpír vagy? Megmentesz egy embert, megölöd azokat a lényeket és még segítesz is.
- Olyan vámpír, akinek megéri embereket menteni. - kacsintott. Nagyon összezavarta, amit mondott.
- Hoztam kötszereket és a lábadra borogatást. - még órákkal később is az elhangzottak jártak a fejében.
Már-már kezdte elhinni, hogy talán igaz, amiket ez a lény mondott.
Talán a vámpírok segíteni akarnak az embereken. Hisz az emberek voltak a táplálék, és ha a másik szörnyetegek kiírtják az embereket, akkor oda az élelemforrásuk és ők is elpusztulnak.
De ő akkor is csak táplálékforrásnak számított a vámpír számára.
- Utálom a vámpírokat. - gondolta mérgesen és a kedves idegenre nézett. - De ugyanakkor megmentette az életem. Légy átkozott ezért! Gyűlölöm, ha az ellenségem segít.
- Ha felépülök elszökök előle. - határozta el magában. Aludni nem mert. Félt, hogy Márkusz ráveti magát és kiszívja a vérét. A férfi csak kedvesen mosolygott és virrasztott vele.

Jönnek! (Közeleg a tél)

Tiéd az ég gyermek.
Apád fényes győzelmet aratott.
Elüldözte a szürkéket
s az embereknek
színeket hozott.

Fénylik az ő kardja,
beragyogva az eget.
A szelek szolgája
nem hoz már sötét felhőket.

Állj fel, te kis gyermek! Tanulj meg járni!
A gonosz népségek nem szoktak sokáig várni.
Tanulj meg vívni, kardot emelni, lovon ülni és vágtatni!
Közeleg a tél, már messziről hallani.
Nem fognak játszani!

Betörnek a földre, fagyokat hozva.
Az emberektől mindent elorozva.
Nem gyújtogatnak, csak lenyomnak a fagyba,
saját véredtől megfulladva.

Nem lesz kegyelem gyerekeknek, öregnek,
asszonyoknak vagy csecsemőknek,
betegeknek, gyengéknek,
haldoklónak, élőnek.

Most még a sötétben várnak.
Hideg szemeik kéken világítanak.
Egyre csak jönnek.
Meg nem állnak.
A kék egekből nagyokat harapnak.

Még béke van.
Még nevethetsz, gyermek.
De legrosszabb rémálmaidban
ők majd megjelennek.

Könnyes szemeid most még kedves záporok.
De ha eljönnek az üvöltő viharok.
Nem lesz menekvés, apád, ki megvédjen.
Hullák fognak sorakozni mindegyik mellvéden.

Tüzed majd kialszik, lelkedet kiadva.
Nem lesz majd hangod, hogy akárki meghallja.
Eltűnnek a madarak, csak varjak maradnak.
Fehérek s feketék minden színt elszívnak.

A fák levetkőznek, hidegben megfagyva.
Minden levelüket a hó majd betakarja.
Ragyogjon mosolyod, amíg megteheted,
mert lehet hogy ez lesz utolsó szereped!

Nevess, míg lehet! Míg a kardotok erős.
A horda eljövetele hideg és esős.
Tele faggyal, sikollyal, halállal.
Némákkal és rabszolgákkal.

Térdet hajtó szelekkel. Leszegett fejekkel.
Élettelen arcokkal és szívekkel.
Sötét reggelekkel.

Ma még giccsesen öltözhetsz,
minden jót megtehetsz.
Minden jót megehetsz.
Kékre festheted az eget.

Kergethetsz felhőket északra, nyugatra.
Derűt és békét hozhatsz a világra.
Felhőkből formálhatsz mókás alakokat.
Ifjú titán gyermekem, védd hát meg magad!

(L), 2013.10.19

A természet (h)arca

Táncoltak a szelek hideget hozva.
Feltámadt a vadak vihara.
Üvöltve ömlött a sötétség a földre.
Hol van a mi ifjúnk dicső ereje?

Elöntötték gyorsan az emberek lelkét.
Feketébe rakták mindenki szívét.
Ázva a nép nem kapott csak esőt.
Rögtön a második követte az elsőt.

Nem akart szűnni a sötét és a hideg.
A zordak arca mindig ilyen rideg.
Ifjú a kardját újra megragadta.
A fény sugarait széjjel hajította.

Üvöltött a horda sebesen vágtatva.
Maguk mögött szürkeséget hagyva.
Elnyelve minden jót az emberekből.
Épült a had gonosz seregekből.

Villámok szakították széjjel az eget.
A villám csak dörögni, lecsapni szeret.
Kavargott a fény és a sötétség.
Az égboltot kékek s fehérek színezték.

Csattant a kard a jéghideg ököllel.
Szemben a fény a sötéttel.
Hatalmas dörgések, csontok ropogása.
Vérzik a keze míg másiknak a szája.

Erőt vesznek, majd újra lecsapnak.
Köröttük a szelek táncot járnak.
Következő nap az ifjú eljött.
Ismét a kékség győzött.

(L), 2013.10.17

Két világ közt

Tűztől perzselt horizonton.
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.

Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.

Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.

S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.

Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!

Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.

A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.

Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!

Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!

(L), 2013.10.16

Sötétkék

Idebent.
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek


(L), 2013.10.15

Kifordítva

19.fejezet

Éjszaka különös zajra ébredt fel. Tudta, hogy érte jöttek. A szíve majd kiugrott a helyéről. Óvatosan az ajtó mögé lopózott, hogy aki benyit, ne lásson mást csak az üres szobát. De előtte még párnákkal kitömte az ágyat, mintha ő feküdt volna ott. Visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, ahogy a nappali felől recseg a laminált padló. Valaki léptei. Az ajtón lassan lenyomódott a kilincs. Nem volt nála semmi. Ott állt az ajtó mögött szerencsétlenül a pizsamájában. Az ajtó hangtalanul kinyílt és egy árnyék vetődött a szobába. Nem akart hinni a szemének. Egy lány lépett be rajta, nagyjából vele egyidős. Az idegen nem vette észre őt. Szerencsére elég sötét volt a szobában. Körülnézett. Az ágyhoz ment, hogy ellenőrízze ki lehet a takaró alatt. Beleesett a csapdába. Laci hátulról ráugrott és betapasztotta a száját a jobb kezével.
- Sss. - hallgatatta el. - Ne próbálj meg sikítani! - csavarta hátra a bal kezét a sajátjával. Nem tanúsított ellenállást.
- Ki vagy? Honnan jöttél? Mit akarsz?
- Ivett vagyok. Los Angelesből jöttem és túlélőket keresek. - szuszogta
- Túlélőket. - ismételte meg karakterünk. Elengedte a hátracsavart kezét. - Velem kell jönnöd! Te vagy az egyedüli túlélő ebben a házban. A lakótársaid megölték. - Ne! Az nem lehet! Ellenőriztem mindent! Nem juthattak be! - érezte, hogy lelkében a szomorúság és fájdalom beborít mindent.- Menj el! Menekülj! - suttogta.
- De nem hagyhatlak itt! - akadékoskodott a jövevény. - Takarodj innen! - üvöltötte eltorzult, mély hangon miközben ujjai a lány torkába mélyedtek, mint a sólyom karmai. Kis idővel később elengedte a torkát és ezt mondta: - Szaladj, amíg tudom magam irányítani! Nem kellett neki többet mondani, úgy viharzott el, mint aki versenyt fut valakivel. De még így sem bizonyult elég gyorsnak. Laci már a bejárati ajtó előtt állt. - Én öltem meg őket. Téged is meg foglak ölni. Ha akarod, ha nem. - hangja mélysége szinte a lelkébe ültette a félelem magjait. Egy darabig hezitált, hogy mit tegyen. Tőle pár centire egy szék hevert. Minden erejével széttörte rajta, de ez a lény még csak meg se rezzent. A félelem egyre jobban kihajtott benne. - Ne! - szerette volna üvölteni. Nem emlékezett arra, hogy mi történt azután, de mire észhez tért a fiú már rajta tehénkedett. Szemei sötétzölden izzottak és mint a méreg, olyan színűek voltak. - Nem tudok mozdulni. - érezte a tehetetlenséget.
A lény csak gonoszan mosolygott rá, majd végignyalta a nyakát. - Ne! - kiáltani akarta. Két kezét leszorította a földre. - Ne! - ismételte magában. Hozzádörgölőzött, mintha közösülnének. Az egyik része nem akarta, de a másik igen. Mindennél jobban. A nyakán lévő nyálat eleinte kínosnak érezte, de később egyre kellemesebbé vált. Érezte, hogy egész testében végighalad valami meleg és kellemes bizsergés, mintha apró áramütések érnék. - Ne! - ismételte ezúttal már kevesebb ellenállással. Véget ért a szorítás. A fiú egyik keze a mellére, a másik pedig a lába közé tévedt. - Ne! - nyögte. Később már nem csak a nyakát érte a nyelv, hanem az ajkait is...

20.fejezet

Gyorsan futott, de a lények se maradtak le annyira. Idegesen kapkodta levegőt, ami marta tüdejét. Kiért a kisutcák erdejéből és szemben meglátta a templomot.
- Masszív épület. - gondolta és berohant. Az ajtót a bent lévő padokkal torlaszolta el. Annyira el volt foglalva, hogy mi zajlott kint, hogy nem vette észre mi zajlik bent, egészen addig, amíg nem hallotta a géppuskák lövöldözését. Mögötte egy egész csatatér terült el. Széttört padok és faldarabok. Katonák holttestei. Voltak olyan holttestek is, amiknek hiányzott a feje vagy éppen az alsó testük. Egy szőrös bestia ugrált az oszlopok között. Úgy tűnt, hogy a lövések egyike sem akarja eltalálni azt a valamit.
- Hé, maga ott! - szólalt meg az egyik katona.
- Húzódjon fedezékbe! Hezitálás nélkül beállt az egyik oszlop mögé. Roland úgy érezte magát, hogy egyik rosszból átkerült a másikba.
- Mi a fene folyik itt? - gondolta kétségbeesetten. Mögötte egy gyertyatartó volt. Hosszú rúdon, amely elég tömör féműnek tűnt. Megragadta.
A lövések elhaltak és üvöltések kerültek a helyükbe. Kinézett az oszlop mögül. A lény épp az egyik katona beleit tépte ki, majd a tőle nem messze eső másik fejét tépte le, miután oda ugrott elé. Nem akarta ő is úgy végezni. Az oszlopok mögött futva próbált a szörnyeteg mögé kerülni. - A kurva életbe! Mondtam, hogy húzódjon fedezékbe maga barom! - üvöltötte oda ugyanaz a katona. A lénynek is csak ennyi kellett, és azonnal felé rohant. Termetes egy dög volt. Másfélszer magasabb egy átlagembernél. Esélye nyílt tisztán, hátulról támadni, hisz a katona elterelte a szőrmók figyelmét. A gyertyatartót jobb oldalra tartva szaladt, hogy lesújthasson rá, de a lénynek kifinomult hallása volt, így rögtön megfordult és hatalmas erővel felöklelte. Nekivágódott az egyik oszlopnak. Amikor a földre érkezett a tüdejéből kiszorult a levegő. A katona tüzet nyitott. A lény nem messze tőle elterült a földön véres pofájával. Hideg, gyenge kezeket érzett a nyakán. Egy nő volt az. - Dian? Te még élsz? - lepődött meg.
- Igen, hála a katonáknak. Vagyis neki. - mutatott az egyetlen túlélő katonára, aki jobb lábán sántikált feléjük, kezében a géppuskájával. - Sárga vezér vagyok. A segélycsapat egyik embere. Köszönöm, hogy segítettél, akárki is vagy. Sok idő elteltével a katona ellátta a saját és a két túlélő civil sebeit. Meghúzták magukat a paplakban. Neki hála még enni is tudtak, mivel hozott a hátizsákjában pár szelet száraz kenyeret és csirkecombot. - A vihar miatt nem tudok kommunikálni a csapatommal. Azt hiszem, hogy egy darabig itt fogunk tanyázni, amíg nem csendesedik le az idő. - borostás arcán néhány helyen kenyérmorzsák rakódtak le a vehemens étkezéstől.
- Drágám, mi történt veled? - kérdezte Diantól.
- Nem ez a farkas tette. Nála sokkal rosszabbak voltak.
Valami megmozdult a sarokból és vörösen izzó szemeivel pont ránézett.
- Még egy farkas! - kiáltotta, de ekkora a lény fogai mélyen a lábába mélyedtek.

Kifordítva

18.fejezet

Az úton lények közeledtek felé. Lassított a motorral, majd megállt. Kardját lassan előre húzta a hüvelyéből. A hideg marta az arcát és a szél tépkedte a ruháját. Az útmenti lámpák villadoztak. A lények észrevették, és szaladtak felé. Erre várt. Újra beindította a motort és érkezett feléjük, mint a villám, hogy halált szórhasson a kardjával. A kard, mint a papírt, úgy szelte a lényeket. Hullottak, mint a legyek. Nem félt. A düh adott erőt az izmaiba. Amikor átért a lények kordonján visszafordította a kormányt és újra feléjük tartott. Ezúttal szerencsétlenül jött ki a dolog és az egyik kibillentette a motort az egyensúlyából, ami ennek hatására felborult. Vivien egy ideig a levegőben szállt míg nem egy falnak nem csapódott.
Szerencsére nem fejjel előre, hanem a hátával csapódott be, így nem tört ki a nyaka, de még így is hatalmas fájdalmak között feküdt a földön. Kardja tőle távolra esett az útra. Próbált kúszni a földön, de a hátába nyilalló fájdalom miatt nem folytatta. A lények pedig csak jöttek és jöttek.

- Újra veled leszek szerelmem. - suttogta.

Várta, hogy a halál hideg kezei széttépjék, de valami megszakította a képzelgését: egy helikopter. A katonák úgy ereszkedtek alá az égből, mintha angyalok volnának. Még az "aurájuk" is ragyogott. Egy ideig látta még az ereszkedésük, aztán pedig elsötétült számára a világ. Később, amikor felébredt meleg és fehérség ölelte körül.

- Meghaltam. - gondolta, aztán amikor meglátott egy orvost rájött, hogy mégsem.

- Ez nem a menny, hanem egy kórház. - állapította meg csalódottan.

- Sikerült megmentenünk önt, kedves... - mondta egy idősebb orvos. - Hogy is hívják?

- Vivien. - még mindig fájt a háta.

- Szerencsére nem tört el a gerince, csak pár zúzódást szerzett.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.

Az orvos az asztalra mutatott.

- Hol vagyok? Melyik városban?

- Jobb lenne, ha pihenne és a kérdéseit később tenné fel. - mosolygott egy vézna, szürke kabátos férfi. - Nem hogy örülne, hogy megmenekült.

A nő hideg tekintettel nézett rá, majd így szólt:

- Te meg ki a fene vagy? A férfi arcáról elhervadt a mosoly.

- Bocsánat, hogy be sem mutatkoztam, Samuel Taylor vagyok, a segélycsapat vezetője. Nekem köszönheti a drága életét.

- Nekem nincs életem. Én már akkor meghaltam, amikor megölték a férjemet. - alig, hogy kimondta a szavakat már a férfi mögött állt karddal a kezében. Az éle a férfi torkához közel esett.

- Erre semmi szükség hölgyem! Tegye le a kardot! - kérlelte az orvos. - Így is olyan sok ember halt már meg. Ne legyen közöttük még egy!

- Csak hogy ő nem ember! - markolt a férfi hajába, amitől kivillantotta hegyes szemfogait. - Ez egy átkozott vámpír!

- Honnan jöttél rá? - kérdezte szuszogva.

- A tükör elárult téged. - mutatott a tükörbe.

Kifordítva

Most már érdemes lesz mindent elolvasni, mert kezd nagyon összefüggő lenni.

Kifordítva

15. fejezet

-Nagyon jó volt az időzítés. Már ahhoz képest, hogy emberek vagytok! - Mosolyogva szólalt meg a véres ruhás férfi, aki szemmel láthatóan élvezte a feszült helyzetet.
Előtte két állig felfegyverzett személy ült a helikopter fedélzetén.
-Nem bírom, hogy bébicsőszt kell játszanom egy "felsőbbrendű" egoista szemétnek. - Vágott vissza az egyik katona.
A férfi közelebb hajolt, majd vörösen izzó szemmel intézte a következő mondatot.
-Az addig oké, hogy az én javam is származik abból, hogy ne pusztuljon ki az emberiség, de azt ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, ember. - Majd hátradőlt.
-Hamarosan elérjük az egyik bázisunkat. - Törte meg a pilóta hangja a gyerekes civakodást.
-Mi történt, míg nem voltam veletek?
-Tudomásunkra jutott, hogy egy amerikai kísérleti bázist teljesen elfoglalták valamilyen ismeretlen teremtmények.
-Tettetek már lépéseket?
-Igen, de 2 csapattal megszűnt a kapcsolat.
-Miért kell nektek képzett embereket a halálba küldeni? - Mondta fjét rázva.
-Velük volt Márkusz is.
Erre egy pillanatra felkapta a fejét, majd nevetésben tört ki.
-Nem gondoljátok, hogy az a vérszopó nyírta ki mindet? - Persze ő maga is kis esélyt látott erre. - Vigyetek oda, nem a bázisra megyek. Van itt valami ruha, amit felvehetek?
A másik katona egy muníciós ládára mutatott, míg a pilóta bejelentette az irányváltoztatást.
Mikor kinyitotta a ládát és kivette az első ruhadarabot megállt egy pillanatra, mintha szellemet látna.
-Nahát. Szerelmem. Legalább ezt sikerült elhoznotok és megtalálnotok.
Mire megfordult már a kezében volt egy rövidkard. Semmiben nem volt különb az ókori Görögországban használtakétól. Vagy mégis?!.

16. fejezet

-Egy hangot hallott és lépteket.
-Túlélő! -Mintha ordítás lett volna, de mégsem.
Összezavarodtak az érzékei, nem tudta azt se, hogy ki vagy mi vére van az úján mikor mellé rohant valaki, aki hátizsákjából azonnal orvosi eszközöket vett elő.
-Ki vagy? Mi történt? -Kérdezgette nyugodt hangon.
Melinda próbált válaszolni, de nem ment neki még a nyöszörgés sem. Négyen voltak, a másik három körbenézett a romos templomban.
-Tiszta! Erre van három holttest, szinte mumifikálódva. Mély vágott sebekkel.
-Kék egyes! Mi a helyzet a lánnyal?
-Kimerültségben szenved, evakuálni kell.
-Arra nincs lehetőség. Helyezd biztonságba és induljunk tovább!
-Értettem. - A lányt felvette a karjaiba és a paplak részbe vitte, mikor már az ajtóban volt, a lány elkezdett nyöszörögni, mire a talpig valamilyen különleges védőruhában lévő férfi visszafordult. A lány lassan felült.
-Ne hagyj itt.
-Mozgás! Szólt a rádióból a hang, aminek olyan halknak kellett volna lennie, hogy csak az hallja akinek van a frekvenciához hozzáférése.
A katona továbbindult, de mikor becsukta az ajtót valami reccsenést hallott és melegséget érzett, de tovább lépkedett, a többiek már a kijáratnál vártak. Az egyik megfordult.
-Farkas!
A kék egyes egy lyukkal a hasfalában esett össze, de még látta és hallotta a csatát.
A kölyök farkas a falakon ugrált, nagyon gyors mozdulatokkal, ezt még nem váltotta fel benne a korosodással jövő lomhább, de erősebb mozgás.
-Vörös vezér! Farkasok, Farkasok!
Alig pár golyó találta el az ellenséget, de a katonák elestek.
-Vettem, adja meg a helyzetét! Kék vezér! - Még hallotta a másik csapat válaszát, mielőtt elájult volna.

17. fejezet

Egy nagy sóhajtást hallott.
-Hát itt kezdődik az új birodalom. Emberek nélkül amivel kihalnak az istenek, démonok, és csak azok maradhatnak, akiknek nem lesz okuk bántani másokat... Ezen a bolygón, ezen a síkon.
Barabás nem látta, hogy kik azok, akik ezt beszélik, de nem is érdekelte, csak meg akarta úszni épp bőrrel.
Mikor odébb mentek még várt egy kicsit, arra gondolván, hogy talán még a közelben vannak, majd elindult hazafelé. Az egyik utcából kutyaugatásokat hallott.
-Ilyen tájban szokta arra felé Roland sétáltatni a kutyákat.
Nem is gondolkozott, csak lábai sebesen húzták abba az irányba, mikor odaért már a kutyák darabjait találta, melyeket jó megvilágításba helyezett az ott ékeskedő utcai lámpa.
-Tűnjetek innen! Hagyjatok békén! - Mintha húga hangját hallotta volna az egyik sikátor felől, elindult arra.
Mikor odaért, testvérét összekuporogva találta az egyik sarokban, míg két személy fura hörgő hangokat kiadva közelített felé.
-Hagyjátok békén! - Ordította és elkezdett futni feléjük.
Az egyik hátrafordult, sárga, világító szeme nagyon ijesztő volt, mikor Barabás támadótávolságba ért a lény leguggolt, elkapta a lábát és maga mögé dobta, neki a falnak, amiről a vakolat lemállott e miatt, de a lánynak esély kínálkozott, elrohant az egyik mellett, habár az utánanyúlt és az vállából ki bírt tépni egy kisebb darabot. A fájdalomtól azonnal összeesett a 15 éves szőke lány. Újra ketten közelítettek felé. Barabás feltápászkodott és az egyik fejét sikerült hátulról betörnie a vasrúddal, amit görcsösen szorított és semmi pénzér ki nem adta volna kezéből.
-Rohanj! - Ordított a testvérének, aki könnyes szemekkel rohant be az egyik épületbe, és a tető felé sietett, miközben Barabás nekirontott a másiknak is, de már nem volt akkora szerencséje. Mikor meglendítette jobbról a vasrudat, a lény megfordult, belépett a támadás irányába, de megakasztotta azt mielőtt elég lendületet vett volna, ezzel egy időben a jobb tenyerével Barabás állát nagy erővel megtolta fel és hátra irányba, ívesen, így a nagy darab srác fejét az utcakő fogta meg.

Kifordítva

Előzmények: itt

Kifordítva

14. fejezet

- Miért van mindig kapucni a fejeden? - érdeklődött mellette álló társa. - Mert így biztonságban érzem magam. - felelte James egy kicsit odafordítva a fejét. - Tökre úgy nézel ki, mint egy vámpír. - mondta gúnyos vigyorral. - Gyűlölöm azokat a kis vérszopókat! Felsőbbrendűnek képzelik magukat, pedig csak egy csapás, nem több, annyi lenne mind számomra. Jobb szeme alatt három csík húzódott egészen az alsó ajkáig. Szakálla rövid, sötét, durva volt, akár egy drótkefe. Hosszú, sötét haja néhány helyen kikandikált a kapucni alól. Újra vadászni indultak, mint mindennap. Ahogy leszállt a nap, ők indultak. Karók, szuronyos puskák, szöges láncok, damilok, hajítófejszék, nyílpuskák, különleges markolatú tőrök, kézi gránátok és az elengedhetetlen "vámpírölő" kardok társaságában járták a várost fekete ballonkabátban, alatta bőrmellényben. Bakancsuk is rejtegetett fegyvereket. Bár az is elég veszélyessé tette, hogy acélbetétekkel volt ellátva. Eldugott helyeken koporsók után kutattak. A koporsó lett végső nyughelyük.Vagyis, ha maradt belőlük több húscafatoknál. Az egyik hátulról próbált rátámadni, de sajnos mire hozzá tudott volna érni, addigra már a kard leválasztotta a fejét a nyakától.A másik megpróbált denevéralakban menekülni, de a hajítófejsze a falba ékelte a bőregérkét. Visítozott fájdalmában, miközben a falat kaparta szárnyaival. Hamar érkezett számára a megváltás, mert hősünk kihúzta belőle, majd a földre zuhanva megtaposta a szeggel kiegészített bakancstalppával. A vámpírok csak úgy emlegették őt és társát, mint Elen yi mortes, vagyis a halál hozói. A világ teljesen fel volt fordulva ebben a küzdelemben, ahol ember vámpírt, azok a förtelmek pedig embert öltek. Egyik a másik vérére vágyott. Az éjszaka egyenlő volt a halál közeledésével. A hideg pedig egyre keményebb lett minden éjjel. Egy tűnt, hogy soha sem akar véget érni a tél, és az öldöklések. Elővett egy összegyűrt fényképet a zsebéből, amelyen egy nő és egy kislány látszott.

Csatlakozás

Gondoltam megpróbálom valahogy következő lépcsőre emelni a R4v3n Products-ot, hogy átláthatóbb legyen, mivel az eredeti oldalon már kiemelni sem lehet. :\

Elsőnek egy új projektet rakok ki, majd jöhet a többi, ha kényelmesebbnek vélem ezt a megoldást (nagy rá a sansz).
Készítők: Raven és (L)

A fejezetek száma jelöli, hogy milyen sorrendben íródtak, de itt szereplők szerint csoportosítottam, hogy ne kelljen keresgélni, hogy melyik melyiknek a folytatása.

Kifordítva

1. fejezet

Sötét és hideg volt.

A szél szinte felborította az embereket. A ruháját is majd letépte a fiúnak. A fákon lévő levelek baljósan zörrentek minden egyes erősebb hullámtól.
Követték őt, bármerre ment. És ahol sötét volt, ők is ott voltak. Mindig el akarták kapni, és mindig menekült előlük. A hangok ott suttogtak a fejében és kínozták.
- Elég! - kiáltotta sokszor sírva.
Ajkai jéghidegek és fagyottak voltak. Úgy érezte, hogy már maga is jégből van.
Ruhája nem nyújtott elég védelmet a hideg ellen. Minden porcikája átfagyott és már alig tudott mozogni. Minden mozdulat nehézkes és fájdalmas volt számára, de sikerült leküzdenie ezeket a hátráltató dolgokat a vörös szemek láttán. Minden bokorban és lomb között figyeltek.
A megállás számára egyenlő lett volna a halállal, de ezerszer rosszabb is akár.
Krisztiánnak hívták. Egyedül volt.
Érezte, hogy a sötét közelít.
Mindennap egyre fáradtabb és elkeseredettebb lett.
Sosem aludt éjszaka, hogy az a valami ne kaphassa el.

13. fejezet

Az egyszerű emberek nem érthetik ezen lények létezésének valódi okát, csak tudják, hogy léteznek.
Krisztián soha nem ártott senkinek, most mégis neki akartak ártani.
Amióta kirobbant ez az őrület csak menekült.
Úgy érezte sehova se tartozik és senki sem érti meg a helyzetét.
Napjai felcserélődtek, így éjjel volt ébren és nappal aludt.
Minden vágya a forró nyár volt, amikor rövidek az éjszakák és hosszúak a nappalok.
De most tél volt.
Minden fordítva, sőt kifordítva.
Próbálta megtalálni a helyét a világban, de a világ nem akart helyet találni benne.
A zűrzavar teljesen átformálta ezt a fiút.
- Nem akarok meghalni. Nem akarok olyan lenni, mint ők. - ismételgette magában a sírás határain egyensúlyozva.
Egy romos épület épen maradt falai között húzta meg magát éjszakára.
Elbarikádozta magát bútor maradványokkal, és az egyik szekrényben lapult meg, maga körül rengeteg ruhával.
Az éjszakai fagyok egyre zordabbak és keményebbé váltak, közeledve december felé.
És a szörnyek szabadon jártak-keltek.
Bármerre jártak, mindenhol nagy zajt csaptak.
Ilyenkor megfagyott a vér a fiú ereiben.
Imádkozott, hogy a lények ne találják meg vagy ne akadjanak a nyomára.
De mindenhol ott voltak.
Amikor lehunyta a szemeit egy békés, meleg helyre képzelte magát tele harmóniával és szeretettel.
Képzeletében egy családban élt és voltak testvérei.
Szülei kedves és rendes ember voltak.
A kandallóban ropogott a tűz, ő pedig a testvéreivel játszott.
Szinte széthasadt a szíve, annyira vágyakozott ezek után az illúziók után.
De a hideg nem hagyta álmodozni, csak otrombán belécsípet hideg kezével, mint valami varjú.
Mikor hallotta, hogy a lények már nincsenek a közelben, óvatosan kinyitotta a szekrény ajtaját, körülnézett, majd elindult keresni valami élelmet.
Kivételt képzett ez a mai este:
Az ég tiszta volt és a hold is teljes egészében ragyogott az égen.
Ettől a látványtól valamennyire szerencsésnek érezte magát.
A kezébe ragadott egy üvegszilánkot, ami akkora volt, mint a fél arca.
Tudta, hogy éjszaka a legjobb vadászni.
A patkányok csak hemzsegtek az utcákon.
Az állatokat valamiért nem bántották ezek a lények.
Nem készített csapdát.
Túl éhes volt, és szüksége volt a mozgásra, hogy melegen tartsa magát.
Amikor észrevették, hogy a fiú közeledik feléjük, olyan gyorsan széledtek széljel, mint a villám.
A törmelékek és a repedések között olyan gyorsan felszívódtak, mint nyáron a víz a talajba.
Ennek ellenére mégis sikerült elkapnia egyet.
Ficánkolt az állat, küzdött volna az életéért, de Krisz hamar kiontotta azt.
A vér gőzölögve folyt ki a tetem testéből.
A fiú visszatért búvóhelyére a zsákmánnyal.
Tüzet gyújtott, majd egy vékonyabb lécdarabra felnyársalta a patkányt.
A tűz búsan lobogott a hidegben.
Mintha ő is fázott volna.
Miután végzett az evéssel, alaposan körülnézett, majd visszabújt a szekrénybe.
Nem volt elég alapos.
Valami vagy valaki figyelte...

2. fejezet

A lány arcán sok helyen véraláfutások és zúzódások voltak.
Jobb szemét majdnem eltüntette a duzzanat. Alsó ajkán egy hatalmas seb éktelenkedett. Szemei félelemet és ártatlanságot tükröztek.
Arcára száradt könnyei marták a bőrét.
Haja hosszú és csapzott, töredezett ábrázatában még szánalmasabbá tette őt.
Melinda egy sarokban kuporgott és a repedt, penészes falakat bámulta, néhol még a vakolat is lemállott a falról és sok helyen inkább tűnt sárgának, mint fehérnek.
Ágya szakadt ruhákból és vászonzsákokból állt.
Ablakain kívül rácsok, belül deszkák voltak, így nem sok fény jutott az életébe.
Padlóján a plafonról lehullott törmelékek gyűltek össze egy kupacba.
Lábai mezítelenek és koszosak voltak, és azokon is feltűntek a zúzódások.
Még élt. Tudatában volt a helyzetének, pont ezért sírt korábban.
- Még visszatérnek. - gondolta kétségbeesve.
Nem volt ereje mozogni.
Csak feküdt ott, mint egy zsák krumpli, ami várja, hogy megpucolják.
Szomorú tekintete az ujjaira tévedt. Véres és kicsi ujjaira...

3. fejezet

Az épület tetejéről figyelte a maga alatt eltörpülő várost. Apró kis fénypontok, tele sötét formákkal, melyek a házak voltak.
Nem félt még ebben a magasságban sem. Még az sem zavarta, hogy a szél majd leráncigálja a mélybe.
Csak szilárdan állt ott, mint egy kőszobor. Rövid, szőke haját a szél ujjai simogatták, mintha az édesanyja cirógatta volna.
De már nem volt gyerek. Nem is volt felnőtt.
A kettő közötti nehéz, embert próbáló úton járt.
- A világ tele van erőszakkal. - gondolta.
Róbert már sok nyarat megélt.
De most tél volt.
Nagyon hideg tél.
Hallotta, ahogy az egyik utcából egy nő sikolya kúszik végig az utcák falai között és próbál valaki fülébe kapaszkodni, hogy egy hős megmentse.
- Én nem vagyok hős. - emlékeztette magát a hangot figyelve. - És őrült sem vagyok, hogy hőst játsszak.
Tudta jól, hogy odalent sokkal több veszély leselkedhet rá, mint odafent.
Nem a gyávaságáról vagy a nemességéről szólt ez az egész, hanem a túlélésről és annak ösztöneiről.

10. fejezet

- Hol van már? - nézte az óráját Róbert.
Idegesen fel-alá járkált a templom tetején.
Sálát teljesen az orráig felhúzta és hideg kezeit próbálta leheletével fűteni.
A hó nagy pelyhekben hullott, erős széllökések kíséretében.
A fiú a tető tetején lévő keresztalakhoz kapaszkodott.
A tető másik pontján egy árnyék mozgott.
Meghallotta.
Nyílpuskáját felkapta maga mellől és az alak felé szegezte.
- Ki van ott? - kérdezte az alaktól.
Az alak nem válaszolt, csak megállt egy helyben.
- Válaszolj vagy beléd eresztek egyet! - mondta ingerülten.
- Kérlek ne! A testvérem megsérült és szükségem lenne a segítségedre! - lépett egy világosabb részre egy hosszú, hullámos hajú lány fején kötéssel.
Ő is sérült volt.
Ruháján látszott, hogy a vállánál véres a kabátja.
Róbert leeresztette fegyverét, lerakta, majd közelebb ment a jövevényhez.
- Hisz te is meg vagy sérülve. - bújt a hóna alá, hogy támogassa.
- Ne törődj velem! - pirult el a lány. - A testvéremnek nagyobb szüksége van rád.
- Hol van a testvéred?

4. fejezet

Kezében egy hosszú, tömör anyagú, hideg vasrudat szorongatott.
Ez volt minden reménye és érve.
Barabás, nagy és zömök teste ellenére minden bátorságát a kezei közt tartotta a rúd formájában.
Haja a nyakáig ért sötétbarna hullámaival. Arcán körszakáll helyezkedett el a széles orra alatt.
Első ránézésre úgy nézett ki, mint egy pék hatalmas lapáttal.
Sosem ment ki a szélesebb utcákba, mindig a szűkeket választotta.
Így biztonságosabb volt számára.
Az árnyak mindenhol ott voltak.
Többen, mint az emberek.
Kevesen élhették túl a találkozást velük.
Karakterünk nem vágyott másra, csak melegre és egy biztonságos szállásra.
Az éhség is gyötörte.
Már két napja nem evett semmit, száraz kenyérdarabon és nyers krumplin kívül.
- Kitartás! Kitartás! Kitartás! - ismételgette magában.
Hatalmas morajt hallott maga mögül.
Ijedten az egyik díszcserje mögé bújt, lélegzetét visszatartotta.
Egy méretes árnyék vetült az útra.
A csövet még erősebben megszorította...

5. fejezet

Be volt kerítve.
A kutyák a pórázokon hangosan ugattak és majd kitépték a karját ingerültségükben.
- Ne menjetek ti ostoba bolondok! - gondolta mérgesen, ahogy próbálta visszatartani a kutyákat.
Az árnyak egyre csak közeledtek.
Nem bírta tovább tartani a pórázt.
A kutyák elrántották, a földre esett és nézte, ahogy lelassul maga körül az egész világ. A hópelyhek békésen ringatóztak a sikátor falai között.
Az egyik pillanatban a kutyák még rohantak, a másikban pedig már ezek a lények széttépték őket, és a cafatokból lakmároztak.
Még arra sem emlékezett, hogy a kutyák nyüszítettek volna, minden olyan gyorsan történt.
Roland csak gyorsan talpra ugrott, felvett a földről egy deszkát és az első rárontó lény fejét leütötte vele.
Futnia kellett.
Túlerőben voltak.
Neki sem volt fegyvere.
A hideg levegő marta a tüdejét, de inkább elviselte azt, minthogy az előbbi lények marjanak ki a húsából.
Sapkáját teljesen ellepte a hó, kabátja is sok helyen fehérre volt pettyezve.
De ez nem érdekelte az üldözőit...

6. fejezet

Már egészen kicsi kora óta tudott falakra mászni.
Egy igazi ninjának számított.
Szüksége is volt minden ügyességére, ha menekülni akart ezek elől a lények elől.
Hosszú, szőke haja két oldalt lófarokba kötve viselte, amitől az arca még vékonyabbnak hatott.
Emma még alig múlt el 12 éves, de már sokkal ügyesebb és ravaszabb volt, mint idősebb társai.
Ezúttal egyedül bolyongott, elszakadva a csapattól.
A lények sokkal ügyesebbnek és gyorsabbnak bizonyultak, mint ezelőtt korábban.
Olyan gyorsan futott a házak között, ahogy csak tudott.
Hátra se pillantott, csak teljes erejét beleadva rohant, mint egy őrült.
Sálja úgy lebegett, mint egy győzelmi zászló.
A félelem próbált végigkúszni a testén, de a futás minden rezzenése lejjebb és lejjebb rázta.
A rádiója csak haldokolva recsegett és nem szólt bele senki.
- Gyerünk már! Valaki! Valaki legyen ott! - gondolta kétségbeesetten.
Hirtelen valamibe beleakadt a lába és egy hatalmasat esett, majd gurult egy darabig a földön...

12. fejezet

Azt hitte, hogy meghal.
Csak tehetetlenül feküdt a földön és várta, hogy az a valami végezzen vele.
De nem ez történt.
Amikor felemelte a fejét, akkor vált számára világossá a helyzet:
eltűnt.
- De hogyan? - gondolta értetlenül az egész helyzetet.
Fájt a bokája.
- Nem tudok többé falakra mászni. - szomorkodott.
- Mit keres egy kislány ilyenkor kint a sötétben? - hallotta a hangot maga mögül.
Megfordult és egy ballonkabátos férfi tornyosult fölé. Arca ridegnek és fehérnek tűnt, már amennyire látta a fényviszonyok mellett.
- Nem vagyok kislány! - csattant fel mérgesen Emma. - Már 12 és fél éves vagyok. - próbált talpra szökkenni, de ahogy felugrott, úgy vissza is zuhant a földre.
- Hadd segítsek! - nyújtotta a kezét az idegen.
Egy ideig hezitált a dolgon.
Nem bízott benne, de nem volt más választása.
Amikor megérintette a férfi kezét érezte, hogy jéghideg.
Nem említette meg.
Nem is kérdezett rá.
A gyanakvásánál csak a félelme volt nagyobb.
- Kit tisztelhetek meg benned kedves kishölgy?
- kérdezte illedelmes hangon.
- E-Emma. - nézett rá gyanakvóan.
- Én Márkusz vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek!
Még mindig nem bízott benne, de a támogatás jól esett neki.
- Te ölted meg őket? - szökött ki a lány száján.
- Mit tagadjam? Én voltam. - mosolygott rá a tőle telhető legerényesebb vigyorral.

7. fejezet

Már rég nem tudott járni, de a tolószékét mesterien használta.
Pongrác tökéletesen átalakította házát, olyan hellyé, ahova ezek a lények még a legravaszabb fortéllyal se tudnak bejutni.
Az ablakokra dupla rétegű acéllemezek voltak erősítve, melyek külseje erősen visszaverte a fényt.
Ajtaja olyan tömör acélötvözetű fémből készült, hogy még egy nagyon jó erőben lévő ember se tudta megmozdítani.
Az ajtó automatán nyílt és különböző biztonsági feltételekkel engedte csak be az embereket:
biztonsági kód, retina ellenőrző,
arcfelismerő,
hőérzékelő,
ujjlenyomat ellenőrző,
beléptetőkártya.
Persze az öregnek egy egyszerűbb lehetősége volt a belépésre:
egy kulcs, ami ezeket az ellenőrző eljárásokat egy lépésben elintézte.
A konyha valóságos kánaán lehetett, akárkinek akinek sikerült bejutnia.
Persze az öreg nem nagyon bízott meg senkiben sem.
Csak szorongatta az automata shotgunt a kezei között és az ajtót figyelte, minden izmát és idegszálát megfeszítve.
És volt is oka rá:
Már ott voltak...

8. fejezet

A szeme előtt tépték szét a férjét.
Ezek a fájdalmas emlékek ott kavarogtak fejében mindennap, amikor a rémálmok láncából kiszabadulva felébredt.
Vivien még mindig nem tudta feldolgozni kedvese elvesztését.
4 éve történt minden.
Akkor kezdődött ez az őrület.
Hosszú, barna, hullámos haját lágyan táncoltatta a reggeli szellő.
Kifejező, nagy szemei ragyogtak a boldogságtól.
Telt ajkait élénk vörös rúzzsal festette be, így még jobban megélénkült arca életteli kisugárzása.
- Házas leszek. - mondogatta magában ezt a mondatot, szinte majd kiugorva saját bőréből. A boldogság forró melegségként öntötte el minden porcikáját.
De mostanra teljesen megváltozott.
Az évek megkeményítették a szívét.
És az öklét is.
Folyamatosan változtatta a helyét, sosem maradt egy napnál tovább sehol se.
Nem is pihent sokat.
Későn feküdt és korán kelt.
Úton volt, hogy túlélőket, embereket találjon.
Motorral közlekedett, mert egyik lába eltört egy küzdelemben.
Hátához egy szamurájkard simult, mintha a gyermeke volna.

9.fejezet

Nem mozdult ki a szobájából. Egész nap csak a történeteket írta, amik kipattantak a fejéből.
Biztonságban volt előlük.
A legtöbben azt hihették róla, hogy meghalt, pedig csak nagyon halkan járt-kelt.
Nem csak a lényeket, de még az embereket is sikerült megtévesztenie.
Rövid, sötétbarna hajával Laci egyáltalán nem hatott különlegesnek.
Csak bámult kifele a rácsozott ablakokon és mindig keresett egy újabb ötletet a külvilágban.
Számára minden túl fényes és kellemes, harmonikus volt, ezért a történeteiben mindent sötétre festett és tele rakta nehézségekkel, kihívásokkal.
A többi szereplővel ellentétben ő nem sérült meg testileg.
Csupán csak lelke üvege volt összecsikarva és megrepedve.
De készen állt mindenféle borzalomra.
Már látta a tükörben azt a lényt, ami odakint is volt ezrével.
Mindennap érezte, hogy ez a lény ott fejlődik benne és hamarosan kiszabadul a világra.
Egyetlen gyógyszere a szeretteinek gondolata volt, amitől vissza tudta fogni ezt a szörnyet önmagában.

11. fejezet

-Az emberiség nincs tudatában, hogy mennyi olyan dolog van, amire a tudomány egyszerűen csak semmit nem bír szólni. Léteznek. Démonok, vámpírok, farkasok, mágusok, szellemek, dzsinnek, sőt... istenek és angyalok is. Köztünk élnek és valamennyinek külön célja van, annyira különböznek, mint ti, emberek.
-Maga teljesen őrült! Még egyszer kérdezem; Kinek dolgozik!
-Őrült?! Igaza lehet, talán őrültnek lát, habár ez egy emberi tulajdonság. Gondoljon csak bele; Személyiségzavar. A tudósok csak találgatnak, mondanak ezt-azt, de mégis milyen természetes folyamat változtatná meg a szem színét egy pillanat alatt?! Ez a lélek, mint már hallotta a szem a lélek tükre, ha tud olvasni belőle - a fekete hajú nyomozó szakította félbe az értelmetlen eszmefuttatást.
-Elég legyen! Nem kérdezem megint!
A véres ruhában ülő jóképű férfi csak nem bírta tovább nevetés nélkül.
-Hát rendben van, Egy cég alkalmazottja vagyok, egy előléptetés előtt.
Vigyora tapintható feszültséget szított a kihallgatóban.
-Milyen cég? Beszéljen!
-Kezd idegesíteni az örökös ordibálása, vigyázzon, mert még bereked, mikorra ordítania kellene. - Mondta ezt a tőle eddig megszokott hideg, kimért és nyugodt hangján.
-Na ide figyeljen, teszek róla, hogy olyan helyre kerüljön innen, ahol azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, hacsak nem mond többet arról, hogy miért gyilkolt meg 47 embert azon a hajón.
-Bámulatba ejt az értetlensége... Én azon a hajón nem öltem meg egy embert sem, vámpírok voltak, akik egyik ősüket akarták visszahozni erre a létsíkra.
A neon pislákolni kezdett, amit egy áramszünet követett.
A fekete hajú férfi egy pillanatra vörösen izzó szemmel nézett a nyomozóra, majd így szólt:
-Azt hiszem, most indulnom kell.
A nő igyekezett elővenni a fegyverét, de a gyanúsított kikapta a kezéből, a nő semmit sem látott, csak a férfi leheletét érezte a nyakán, meg a gerince és a fal közötti kölcsönhatást.
-Meg kellene öljem, de túlságosan tetszik nekem. Nyugalom, nem ért létfontosságú szervet, viszont abba kell hagynia a rendőrségi munkát. Még találkozunk.
A pisztolydörrenést egy nagyobb robbanás hangja tompította el.
A rendőrség Tormalez nyomozóra eszméletlenül talált rá, a mellkasán egy golyó ütötte lyukkal, a falon pedig egy "kijárattal".