Jönnek! (Közeleg a tél)

Tiéd az ég gyermek.
Apád fényes győzelmet aratott.
Elüldözte a szürkéket
s az embereknek
színeket hozott.

Fénylik az ő kardja,
beragyogva az eget.
A szelek szolgája
nem hoz már sötét felhőket.

Állj fel, te kis gyermek! Tanulj meg járni!
A gonosz népségek nem szoktak sokáig várni.
Tanulj meg vívni, kardot emelni, lovon ülni és vágtatni!
Közeleg a tél, már messziről hallani.
Nem fognak játszani!

Betörnek a földre, fagyokat hozva.
Az emberektől mindent elorozva.
Nem gyújtogatnak, csak lenyomnak a fagyba,
saját véredtől megfulladva.

Nem lesz kegyelem gyerekeknek, öregnek,
asszonyoknak vagy csecsemőknek,
betegeknek, gyengéknek,
haldoklónak, élőnek.

Most még a sötétben várnak.
Hideg szemeik kéken világítanak.
Egyre csak jönnek.
Meg nem állnak.
A kék egekből nagyokat harapnak.

Még béke van.
Még nevethetsz, gyermek.
De legrosszabb rémálmaidban
ők majd megjelennek.

Könnyes szemeid most még kedves záporok.
De ha eljönnek az üvöltő viharok.
Nem lesz menekvés, apád, ki megvédjen.
Hullák fognak sorakozni mindegyik mellvéden.

Tüzed majd kialszik, lelkedet kiadva.
Nem lesz majd hangod, hogy akárki meghallja.
Eltűnnek a madarak, csak varjak maradnak.
Fehérek s feketék minden színt elszívnak.

A fák levetkőznek, hidegben megfagyva.
Minden levelüket a hó majd betakarja.
Ragyogjon mosolyod, amíg megteheted,
mert lehet hogy ez lesz utolsó szereped!

Nevess, míg lehet! Míg a kardotok erős.
A horda eljövetele hideg és esős.
Tele faggyal, sikollyal, halállal.
Némákkal és rabszolgákkal.

Térdet hajtó szelekkel. Leszegett fejekkel.
Élettelen arcokkal és szívekkel.
Sötét reggelekkel.

Ma még giccsesen öltözhetsz,
minden jót megtehetsz.
Minden jót megehetsz.
Kékre festheted az eget.

Kergethetsz felhőket északra, nyugatra.
Derűt és békét hozhatsz a világra.
Felhőkből formálhatsz mókás alakokat.
Ifjú titán gyermekem, védd hát meg magad!

(L), 2013.10.19

A természet (h)arca

Táncoltak a szelek hideget hozva.
Feltámadt a vadak vihara.
Üvöltve ömlött a sötétség a földre.
Hol van a mi ifjúnk dicső ereje?

Elöntötték gyorsan az emberek lelkét.
Feketébe rakták mindenki szívét.
Ázva a nép nem kapott csak esőt.
Rögtön a második követte az elsőt.

Nem akart szűnni a sötét és a hideg.
A zordak arca mindig ilyen rideg.
Ifjú a kardját újra megragadta.
A fény sugarait széjjel hajította.

Üvöltött a horda sebesen vágtatva.
Maguk mögött szürkeséget hagyva.
Elnyelve minden jót az emberekből.
Épült a had gonosz seregekből.

Villámok szakították széjjel az eget.
A villám csak dörögni, lecsapni szeret.
Kavargott a fény és a sötétség.
Az égboltot kékek s fehérek színezték.

Csattant a kard a jéghideg ököllel.
Szemben a fény a sötéttel.
Hatalmas dörgések, csontok ropogása.
Vérzik a keze míg másiknak a szája.

Erőt vesznek, majd újra lecsapnak.
Köröttük a szelek táncot járnak.
Következő nap az ifjú eljött.
Ismét a kékség győzött.

(L), 2013.10.17

Két világ közt

Tűztől perzselt horizonton.
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.

Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.

Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.

S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.

Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!

Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.

A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.

Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!

Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!

(L), 2013.10.16

Sötétkék

Idebent.
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek


(L), 2013.10.15

4 vers

Végtelen nyugalom, mi testet ölt a ritmusban
Manapság már hiány van a virtusban
Szétszóródok hát, repülök a hanggal
Nem baj, hiába ütközök vastag fallal
Szél visz messze, darabokban vagyok
Hallgatok, majd magam össze rakom
Repüljük mindenhova, ne legyen akadály
Csak szabadon szálljunk, akár a madár
Ez részegít és durvább, mint a házi
Ráakadtam megint, micsoda mázli
Eszement egy szombat, ez csend a vihar előtt
Széttört fák, miket a lelkem benőtt
Egy vagyok dörgéssel és én vagyok a villámlás
Ha ezt mondod együtt, akkor az mindjárt más
Ha szépen kéred nem tombolok
Ha velem vagy, már nem rombolok
Egyként rakjuk magunkat újra össze
Mindenkinek az életet pohárba töltve

Az ihletadó dal.
Plusz még három cím nélküli:

Dübörög a káosz, üvölt a sötétség
Most sok, miből ezer éve kevés élt
Kivégez a ritmus, giotint fog fél kézbe
Közelítek hozzá, a haláltól nem félve
Üvölt a sötétség meg dübörög a káosz
Rend mellett is jól él, vállt a vállhoz
Nevetnek azon, hogy ki-kit átkoz
Most mi földhöz köt, elvágják a láncot
Üvölt a káosz dübörög a sötétség
Elhívták ide az ép eszűek böllérét
Megszúrja, levágja a józan ész forrását
Majd ő is kezdi rázni hatalmas nagy tokáját
Dübörög a sötétség, üvölt a káosz
A hangerő pakol mindenkit a fához
Aki még él, utána lefekteti két vállra,
Mikor már a reggel hangjától mindenki kába



Fájnak a csontjaim, ide ért a hideg
Nem csak csontig hatol, de eléri a szívem
Közeleg a tél, ezt megmondták már páran
De nagyobb erő kell, hogy bevegyék a váram

Nem elég ahhoz milliós légió
Nem árthatnak, de legalább nézni jó
Hatalmas sziklák pattognak a falamról
Tüzes nyilak, vezényelve haragtól

Nem harcosok ők, csupán katonák
Azt sem tudják mit kezdjenek a vár fokán
Mellettem bár csekély számú, de igazi harcos áll
Bőrünk keményebb, az ellenséges pajzsoknál

Leigázni minket, folyton csak ez megy
Lassan megelégeljük, ezt a rendet
Nyárson sütnénk őket, ha erre éreznénk kedvet
De nem énekelnék bárdok eme tettet



Kényelmesen fekszek, átkarolva téged
Nem törődve azzal, hogy miért folyik vérem
Elhal a karom, szívem utolsó dobbanását hallom
Meghaltam, de magamnak ezt soha be nem vallom

Mint holt járkálok köztetek
Megölt mit úgy neveztek szerelem
Érzelmeket törlöm szívemből és lelkemből
Mostanra minden vér kifolyt már az eremből

Röhögök az életen, mert ő is nevet rajtam
A halál kerülgetett, most könyörög, hogy hagyjam
A sors volt, mi gúnyosan súlyt pakolt rám
Nem volt több az élet, mint mellkasomra csatolt vágy

Káoszban keresek menedéket, mert csak az már, mi felkavar
Csendben hallott nevetésem gyakran felharsan
"Össze-vissza, nincs itt lap, mi tiszta,
Makacsul előre, soha ne nézz vissza!"

Üdvözlettel, Raven.