Éjszaka különös zajra ébredt fel. Tudta, hogy érte jöttek. A szíve majd kiugrott a helyéről. Óvatosan az ajtó mögé lopózott, hogy aki benyit, ne lásson mást csak az üres szobát. De előtte még párnákkal kitömte az ágyat, mintha ő feküdt volna ott. Visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, ahogy a nappali felől recseg a laminált padló. Valaki léptei. Az ajtón lassan lenyomódott a kilincs. Nem volt nála semmi. Ott állt az ajtó mögött szerencsétlenül a pizsamájában. Az ajtó hangtalanul kinyílt és egy árnyék vetődött a szobába. Nem akart hinni a szemének. Egy lány lépett be rajta, nagyjából vele egyidős. Az idegen nem vette észre őt. Szerencsére elég sötét volt a szobában. Körülnézett. Az ágyhoz ment, hogy ellenőrízze ki lehet a takaró alatt. Beleesett a csapdába. Laci hátulról ráugrott és betapasztotta a száját a jobb kezével.
- Sss. - hallgatatta el. - Ne próbálj meg sikítani! - csavarta hátra a bal kezét a sajátjával. Nem tanúsított ellenállást.
- Ki vagy? Honnan jöttél? Mit akarsz?
- Ivett vagyok. Los Angelesből jöttem és túlélőket keresek. - szuszogta
- Túlélőket. - ismételte meg karakterünk. Elengedte a hátracsavart kezét. - Velem kell jönnöd! Te vagy az egyedüli túlélő ebben a házban. A lakótársaid megölték. - Ne! Az nem lehet! Ellenőriztem mindent! Nem juthattak be! - érezte, hogy lelkében a szomorúság és fájdalom beborít mindent.- Menj el! Menekülj! - suttogta.
- De nem hagyhatlak itt! - akadékoskodott a jövevény. - Takarodj innen! - üvöltötte eltorzult, mély hangon miközben ujjai a lány torkába mélyedtek, mint a sólyom karmai. Kis idővel később elengedte a torkát és ezt mondta: - Szaladj, amíg tudom magam irányítani! Nem kellett neki többet mondani, úgy viharzott el, mint aki versenyt fut valakivel. De még így sem bizonyult elég gyorsnak. Laci már a bejárati ajtó előtt állt. - Én öltem meg őket. Téged is meg foglak ölni. Ha akarod, ha nem. - hangja mélysége szinte a lelkébe ültette a félelem magjait. Egy darabig hezitált, hogy mit tegyen. Tőle pár centire egy szék hevert. Minden erejével széttörte rajta, de ez a lény még csak meg se rezzent. A félelem egyre jobban kihajtott benne. - Ne! - szerette volna üvölteni. Nem emlékezett arra, hogy mi történt azután, de mire észhez tért a fiú már rajta tehénkedett. Szemei sötétzölden izzottak és mint a méreg, olyan színűek voltak. - Nem tudok mozdulni. - érezte a tehetetlenséget.
A lény csak gonoszan mosolygott rá, majd végignyalta a nyakát. - Ne! - kiáltani akarta. Két kezét leszorította a földre. - Ne! - ismételte magában. Hozzádörgölőzött, mintha közösülnének. Az egyik része nem akarta, de a másik igen. Mindennél jobban. A nyakán lévő nyálat eleinte kínosnak érezte, de később egyre kellemesebbé vált. Érezte, hogy egész testében végighalad valami meleg és kellemes bizsergés, mintha apró áramütések érnék. - Ne! - ismételte ezúttal már kevesebb ellenállással. Véget ért a szorítás. A fiú egyik keze a mellére, a másik pedig a lába közé tévedt. - Ne! - nyögte. Később már nem csak a nyakát érte a nyelv, hanem az ajkait is...
20.fejezet
Gyorsan futott, de a lények se maradtak le annyira. Idegesen kapkodta levegőt, ami marta tüdejét. Kiért a kisutcák erdejéből és szemben meglátta a templomot.
- Masszív épület. - gondolta és berohant. Az ajtót a bent lévő padokkal torlaszolta el. Annyira el volt foglalva, hogy mi zajlott kint, hogy nem vette észre mi zajlik bent, egészen addig, amíg nem hallotta a géppuskák lövöldözését. Mögötte egy egész csatatér terült el. Széttört padok és faldarabok. Katonák holttestei. Voltak olyan holttestek is, amiknek hiányzott a feje vagy éppen az alsó testük. Egy szőrös bestia ugrált az oszlopok között. Úgy tűnt, hogy a lövések egyike sem akarja eltalálni azt a valamit.
- Hé, maga ott! - szólalt meg az egyik katona.
- Húzódjon fedezékbe! Hezitálás nélkül beállt az egyik oszlop mögé. Roland úgy érezte magát, hogy egyik rosszból átkerült a másikba.
- Mi a fene folyik itt? - gondolta kétségbeesetten. Mögötte egy gyertyatartó volt. Hosszú rúdon, amely elég tömör féműnek tűnt. Megragadta.
A lövések elhaltak és üvöltések kerültek a helyükbe. Kinézett az oszlop mögül. A lény épp az egyik katona beleit tépte ki, majd a tőle nem messze eső másik fejét tépte le, miután oda ugrott elé. Nem akarta ő is úgy végezni. Az oszlopok mögött futva próbált a szörnyeteg mögé kerülni. - A kurva életbe! Mondtam, hogy húzódjon fedezékbe maga barom! - üvöltötte oda ugyanaz a katona. A lénynek is csak ennyi kellett, és azonnal felé rohant. Termetes egy dög volt. Másfélszer magasabb egy átlagembernél. Esélye nyílt tisztán, hátulról támadni, hisz a katona elterelte a szőrmók figyelmét. A gyertyatartót jobb oldalra tartva szaladt, hogy lesújthasson rá, de a lénynek kifinomult hallása volt, így rögtön megfordult és hatalmas erővel felöklelte. Nekivágódott az egyik oszlopnak. Amikor a földre érkezett a tüdejéből kiszorult a levegő. A katona tüzet nyitott. A lény nem messze tőle elterült a földön véres pofájával. Hideg, gyenge kezeket érzett a nyakán. Egy nő volt az. - Dian? Te még élsz? - lepődött meg.
- Igen, hála a katonáknak. Vagyis neki. - mutatott az egyetlen túlélő katonára, aki jobb lábán sántikált feléjük, kezében a géppuskájával. - Sárga vezér vagyok. A segélycsapat egyik embere. Köszönöm, hogy segítettél, akárki is vagy. Sok idő elteltével a katona ellátta a saját és a két túlélő civil sebeit. Meghúzták magukat a paplakban. Neki hála még enni is tudtak, mivel hozott a hátizsákjában pár szelet száraz kenyeret és csirkecombot. - A vihar miatt nem tudok kommunikálni a csapatommal. Azt hiszem, hogy egy darabig itt fogunk tanyázni, amíg nem csendesedik le az idő. - borostás arcán néhány helyen kenyérmorzsák rakódtak le a vehemens étkezéstől.
- Drágám, mi történt veled? - kérdezte Diantól.
- Nem ez a farkas tette. Nála sokkal rosszabbak voltak.
Valami megmozdult a sarokból és vörösen izzó szemeivel pont ránézett.
- Még egy farkas! - kiáltotta, de ekkora a lény fogai mélyen a lábába mélyedtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése