Gondoltam megpróbálom valahogy következő lépcsőre emelni a
R4v3n Products-ot, hogy átláthatóbb legyen, mivel az eredeti oldalon már kiemelni sem lehet. :\
Elsőnek egy új projektet rakok ki, majd jöhet a többi, ha kényelmesebbnek vélem ezt a megoldást (nagy rá a sansz).
Készítők:
Raven és
(L)A fejezetek száma jelöli, hogy milyen sorrendben íródtak, de itt szereplők szerint csoportosítottam, hogy ne kelljen keresgélni, hogy melyik melyiknek a folytatása.
Kifordítva
1. fejezet
Sötét és hideg volt.
A szél szinte felborította az embereket. A ruháját is majd letépte a fiúnak. A fákon lévő levelek baljósan zörrentek minden egyes erősebb hullámtól.
Követték őt, bármerre ment. És ahol sötét volt, ők is ott voltak. Mindig el akarták kapni, és mindig menekült előlük. A hangok ott suttogtak a fejében és kínozták.
- Elég! - kiáltotta sokszor sírva.
Ajkai jéghidegek és fagyottak voltak. Úgy érezte, hogy már maga is jégből van.
Ruhája nem nyújtott elég védelmet a hideg ellen. Minden porcikája átfagyott és már alig tudott mozogni. Minden mozdulat nehézkes és fájdalmas volt számára, de sikerült leküzdenie ezeket a hátráltató dolgokat a vörös szemek láttán. Minden bokorban és lomb között figyeltek.
A megállás számára egyenlő lett volna a halállal, de ezerszer rosszabb is akár.
Krisztiánnak hívták. Egyedül volt.
Érezte, hogy a sötét közelít.
Mindennap egyre fáradtabb és elkeseredettebb lett.
Sosem aludt éjszaka, hogy az a valami ne kaphassa el.
13. fejezet
Az egyszerű emberek nem érthetik ezen lények létezésének valódi okát, csak tudják, hogy léteznek.
Krisztián soha nem ártott senkinek, most mégis neki akartak ártani.
Amióta kirobbant ez az őrület csak menekült.
Úgy érezte sehova se tartozik és senki sem érti meg a helyzetét.
Napjai felcserélődtek, így éjjel volt ébren és nappal aludt.
Minden vágya a forró nyár volt, amikor rövidek az éjszakák és hosszúak a nappalok.
De most tél volt.
Minden fordítva, sőt kifordítva.
Próbálta megtalálni a helyét a világban, de a világ nem akart helyet találni benne.
A zűrzavar teljesen átformálta ezt a fiút.
- Nem akarok meghalni. Nem akarok olyan lenni, mint ők. - ismételgette magában a sírás határain egyensúlyozva.
Egy romos épület épen maradt falai között húzta meg magát éjszakára.
Elbarikádozta magát bútor maradványokkal, és az egyik szekrényben lapult meg, maga körül rengeteg ruhával.
Az éjszakai fagyok egyre zordabbak és keményebbé váltak, közeledve december felé.
És a szörnyek szabadon jártak-keltek.
Bármerre jártak, mindenhol nagy zajt csaptak.
Ilyenkor megfagyott a vér a fiú ereiben.
Imádkozott, hogy a lények ne találják meg vagy ne akadjanak a nyomára.
De mindenhol ott voltak.
Amikor lehunyta a szemeit egy békés, meleg helyre képzelte magát tele harmóniával és szeretettel.
Képzeletében egy családban élt és voltak testvérei.
Szülei kedves és rendes ember voltak.
A kandallóban ropogott a tűz, ő pedig a testvéreivel játszott.
Szinte széthasadt a szíve, annyira vágyakozott ezek után az illúziók után.
De a hideg nem hagyta álmodozni, csak otrombán belécsípet hideg kezével, mint valami varjú.
Mikor hallotta, hogy a lények már nincsenek a közelben, óvatosan kinyitotta a szekrény ajtaját, körülnézett, majd elindult keresni valami élelmet.
Kivételt képzett ez a mai este:
Az ég tiszta volt és a hold is teljes egészében ragyogott az égen.
Ettől a látványtól valamennyire szerencsésnek érezte magát.
A kezébe ragadott egy üvegszilánkot, ami akkora volt, mint a fél arca.
Tudta, hogy éjszaka a legjobb vadászni.
A patkányok csak hemzsegtek az utcákon.
Az állatokat valamiért nem bántották ezek a lények.
Nem készített csapdát.
Túl éhes volt, és szüksége volt a mozgásra, hogy melegen tartsa magát.
Amikor észrevették, hogy a fiú közeledik feléjük, olyan gyorsan széledtek széljel, mint a villám.
A törmelékek és a repedések között olyan gyorsan felszívódtak, mint nyáron a víz a talajba.
Ennek ellenére mégis sikerült elkapnia egyet.
Ficánkolt az állat, küzdött volna az életéért, de Krisz hamar kiontotta azt.
A vér gőzölögve folyt ki a tetem testéből.
A fiú visszatért búvóhelyére a zsákmánnyal.
Tüzet gyújtott, majd egy vékonyabb lécdarabra felnyársalta a patkányt.
A tűz búsan lobogott a hidegben.
Mintha ő is fázott volna.
Miután végzett az evéssel, alaposan körülnézett, majd visszabújt a szekrénybe.
Nem volt elég alapos.
Valami vagy valaki figyelte...
2. fejezet
A lány arcán sok helyen véraláfutások és zúzódások voltak.
Jobb szemét majdnem eltüntette a duzzanat. Alsó ajkán egy hatalmas seb éktelenkedett. Szemei félelemet és ártatlanságot tükröztek.
Arcára száradt könnyei marták a bőrét.
Haja hosszú és csapzott, töredezett ábrázatában még szánalmasabbá tette őt.
Melinda egy sarokban kuporgott és a repedt, penészes falakat bámulta, néhol még a vakolat is lemállott a falról és sok helyen inkább tűnt sárgának, mint fehérnek.
Ágya szakadt ruhákból és vászonzsákokból állt.
Ablakain kívül rácsok, belül deszkák voltak, így nem sok fény jutott az életébe.
Padlóján a plafonról lehullott törmelékek gyűltek össze egy kupacba.
Lábai mezítelenek és koszosak voltak, és azokon is feltűntek a zúzódások.
Még élt. Tudatában volt a helyzetének, pont ezért sírt korábban.
- Még visszatérnek. - gondolta kétségbeesve.
Nem volt ereje mozogni.
Csak feküdt ott, mint egy zsák krumpli, ami várja, hogy megpucolják.
Szomorú tekintete az ujjaira tévedt. Véres és kicsi ujjaira...
3. fejezet
Az épület tetejéről figyelte a maga alatt eltörpülő várost. Apró kis fénypontok, tele sötét formákkal, melyek a házak voltak.
Nem félt még ebben a magasságban sem. Még az sem zavarta, hogy a szél majd leráncigálja a mélybe.
Csak szilárdan állt ott, mint egy kőszobor. Rövid, szőke haját a szél ujjai simogatták, mintha az édesanyja cirógatta volna.
De már nem volt gyerek. Nem is volt felnőtt.
A kettő közötti nehéz, embert próbáló úton járt.
- A világ tele van erőszakkal. - gondolta.
Róbert már sok nyarat megélt.
De most tél volt.
Nagyon hideg tél.
Hallotta, ahogy az egyik utcából egy nő sikolya kúszik végig az utcák falai között és próbál valaki fülébe kapaszkodni, hogy egy hős megmentse.
- Én nem vagyok hős. - emlékeztette magát a hangot figyelve. - És őrült sem vagyok, hogy hőst játsszak.
Tudta jól, hogy odalent sokkal több veszély leselkedhet rá, mint odafent.
Nem a gyávaságáról vagy a nemességéről szólt ez az egész, hanem a túlélésről és annak ösztöneiről.
10. fejezet
- Hol van már? - nézte az óráját Róbert.
Idegesen fel-alá járkált a templom tetején.
Sálát teljesen az orráig felhúzta és hideg kezeit próbálta leheletével fűteni.
A hó nagy pelyhekben hullott, erős széllökések kíséretében.
A fiú a tető tetején lévő keresztalakhoz kapaszkodott.
A tető másik pontján egy árnyék mozgott.
Meghallotta.
Nyílpuskáját felkapta maga mellől és az alak felé szegezte.
- Ki van ott? - kérdezte az alaktól.
Az alak nem válaszolt, csak megállt egy helyben.
- Válaszolj vagy beléd eresztek egyet! - mondta ingerülten.
- Kérlek ne! A testvérem megsérült és szükségem lenne a segítségedre! - lépett egy világosabb részre egy hosszú, hullámos hajú lány fején kötéssel.
Ő is sérült volt.
Ruháján látszott, hogy a vállánál véres a kabátja.
Róbert leeresztette fegyverét, lerakta, majd közelebb ment a jövevényhez.
- Hisz te is meg vagy sérülve. - bújt a hóna alá, hogy támogassa.
- Ne törődj velem! - pirult el a lány. - A testvéremnek nagyobb szüksége van rád.
- Hol van a testvéred?
4. fejezet
Kezében egy hosszú, tömör anyagú, hideg vasrudat szorongatott.
Ez volt minden reménye és érve.
Barabás, nagy és zömök teste ellenére minden bátorságát a kezei közt tartotta a rúd formájában.
Haja a nyakáig ért sötétbarna hullámaival. Arcán körszakáll helyezkedett el a széles orra alatt.
Első ránézésre úgy nézett ki, mint egy pék hatalmas lapáttal.
Sosem ment ki a szélesebb utcákba, mindig a szűkeket választotta.
Így biztonságosabb volt számára.
Az árnyak mindenhol ott voltak.
Többen, mint az emberek.
Kevesen élhették túl a találkozást velük.
Karakterünk nem vágyott másra, csak melegre és egy biztonságos szállásra.
Az éhség is gyötörte.
Már két napja nem evett semmit, száraz kenyérdarabon és nyers krumplin kívül.
- Kitartás! Kitartás! Kitartás! - ismételgette magában.
Hatalmas morajt hallott maga mögül.
Ijedten az egyik díszcserje mögé bújt, lélegzetét visszatartotta.
Egy méretes árnyék vetült az útra.
A csövet még erősebben megszorította...
5. fejezet
Be volt kerítve.
A kutyák a pórázokon hangosan ugattak és majd kitépték a karját ingerültségükben.
- Ne menjetek ti ostoba bolondok! - gondolta mérgesen, ahogy próbálta visszatartani a kutyákat.
Az árnyak egyre csak közeledtek.
Nem bírta tovább tartani a pórázt.
A kutyák elrántották, a földre esett és nézte, ahogy lelassul maga körül az egész világ. A hópelyhek békésen ringatóztak a sikátor falai között.
Az egyik pillanatban a kutyák még rohantak, a másikban pedig már ezek a lények széttépték őket, és a cafatokból lakmároztak.
Még arra sem emlékezett, hogy a kutyák nyüszítettek volna, minden olyan gyorsan történt.
Roland csak gyorsan talpra ugrott, felvett a földről egy deszkát és az első rárontó lény fejét leütötte vele.
Futnia kellett.
Túlerőben voltak.
Neki sem volt fegyvere.
A hideg levegő marta a tüdejét, de inkább elviselte azt, minthogy az előbbi lények marjanak ki a húsából.
Sapkáját teljesen ellepte a hó, kabátja is sok helyen fehérre volt pettyezve.
De ez nem érdekelte az üldözőit...
6. fejezet
Már egészen kicsi kora óta tudott falakra mászni.
Egy igazi ninjának számított.
Szüksége is volt minden ügyességére, ha menekülni akart ezek elől a lények elől.
Hosszú, szőke haja két oldalt lófarokba kötve viselte, amitől az arca még vékonyabbnak hatott.
Emma még alig múlt el 12 éves, de már sokkal ügyesebb és ravaszabb volt, mint idősebb társai.
Ezúttal egyedül bolyongott, elszakadva a csapattól.
A lények sokkal ügyesebbnek és gyorsabbnak bizonyultak, mint ezelőtt korábban.
Olyan gyorsan futott a házak között, ahogy csak tudott.
Hátra se pillantott, csak teljes erejét beleadva rohant, mint egy őrült.
Sálja úgy lebegett, mint egy győzelmi zászló.
A félelem próbált végigkúszni a testén, de a futás minden rezzenése lejjebb és lejjebb rázta.
A rádiója csak haldokolva recsegett és nem szólt bele senki.
- Gyerünk már! Valaki! Valaki legyen ott! - gondolta kétségbeesetten.
Hirtelen valamibe beleakadt a lába és egy hatalmasat esett, majd gurult egy darabig a földön...
12. fejezet
Azt hitte, hogy meghal.
Csak tehetetlenül feküdt a földön és várta, hogy az a valami végezzen vele.
De nem ez történt.
Amikor felemelte a fejét, akkor vált számára világossá a helyzet:
eltűnt.
- De hogyan? - gondolta értetlenül az egész helyzetet.
Fájt a bokája.
- Nem tudok többé falakra mászni. - szomorkodott.
- Mit keres egy kislány ilyenkor kint a sötétben? - hallotta a hangot maga mögül.
Megfordult és egy ballonkabátos férfi tornyosult fölé. Arca ridegnek és fehérnek tűnt, már amennyire látta a fényviszonyok mellett.
- Nem vagyok kislány! - csattant fel mérgesen Emma. - Már 12 és fél éves vagyok. - próbált talpra szökkenni, de ahogy felugrott, úgy vissza is zuhant a földre.
- Hadd segítsek! - nyújtotta a kezét az idegen.
Egy ideig hezitált a dolgon.
Nem bízott benne, de nem volt más választása.
Amikor megérintette a férfi kezét érezte, hogy jéghideg.
Nem említette meg.
Nem is kérdezett rá.
A gyanakvásánál csak a félelme volt nagyobb.
- Kit tisztelhetek meg benned kedves kishölgy?
- kérdezte illedelmes hangon.
- E-Emma. - nézett rá gyanakvóan.
- Én Márkusz vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek!
Még mindig nem bízott benne, de a támogatás jól esett neki.
- Te ölted meg őket? - szökött ki a lány száján.
- Mit tagadjam? Én voltam. - mosolygott rá a tőle telhető legerényesebb vigyorral.
7. fejezet
Már rég nem tudott járni, de a tolószékét mesterien használta.
Pongrác tökéletesen átalakította házát, olyan hellyé, ahova ezek a lények még a legravaszabb fortéllyal se tudnak bejutni.
Az ablakokra dupla rétegű acéllemezek voltak erősítve, melyek külseje erősen visszaverte a fényt.
Ajtaja olyan tömör acélötvözetű fémből készült, hogy még egy nagyon jó erőben lévő ember se tudta megmozdítani.
Az ajtó automatán nyílt és különböző biztonsági feltételekkel engedte csak be az embereket:
biztonsági kód, retina ellenőrző,
arcfelismerő,
hőérzékelő,
ujjlenyomat ellenőrző,
beléptetőkártya.
Persze az öregnek egy egyszerűbb lehetősége volt a belépésre:
egy kulcs, ami ezeket az ellenőrző eljárásokat egy lépésben elintézte.
A konyha valóságos kánaán lehetett, akárkinek akinek sikerült bejutnia.
Persze az öreg nem nagyon bízott meg senkiben sem.
Csak szorongatta az automata shotgunt a kezei között és az ajtót figyelte, minden izmát és idegszálát megfeszítve.
És volt is oka rá:
Már ott voltak...
8. fejezet
A szeme előtt tépték szét a férjét.
Ezek a fájdalmas emlékek ott kavarogtak fejében mindennap, amikor a rémálmok láncából kiszabadulva felébredt.
Vivien még mindig nem tudta feldolgozni kedvese elvesztését.
4 éve történt minden.
Akkor kezdődött ez az őrület.
Hosszú, barna, hullámos haját lágyan táncoltatta a reggeli szellő.
Kifejező, nagy szemei ragyogtak a boldogságtól.
Telt ajkait élénk vörös rúzzsal festette be, így még jobban megélénkült arca életteli kisugárzása.
- Házas leszek. - mondogatta magában ezt a mondatot, szinte majd kiugorva saját bőréből. A boldogság forró melegségként öntötte el minden porcikáját.
De mostanra teljesen megváltozott.
Az évek megkeményítették a szívét.
És az öklét is.
Folyamatosan változtatta a helyét, sosem maradt egy napnál tovább sehol se.
Nem is pihent sokat.
Későn feküdt és korán kelt.
Úton volt, hogy túlélőket, embereket találjon.
Motorral közlekedett, mert egyik lába eltört egy küzdelemben.
Hátához egy szamurájkard simult, mintha a gyermeke volna.
9.fejezet
Nem mozdult ki a szobájából. Egész nap csak a történeteket írta, amik kipattantak a fejéből.
Biztonságban volt előlük.
A legtöbben azt hihették róla, hogy meghalt, pedig csak nagyon halkan járt-kelt.
Nem csak a lényeket, de még az embereket is sikerült megtévesztenie.
Rövid, sötétbarna hajával Laci egyáltalán nem hatott különlegesnek.
Csak bámult kifele a rácsozott ablakokon és mindig keresett egy újabb ötletet a külvilágban.
Számára minden túl fényes és kellemes, harmonikus volt, ezért a történeteiben mindent sötétre festett és tele rakta nehézségekkel, kihívásokkal.
A többi szereplővel ellentétben ő nem sérült meg testileg.
Csupán csak lelke üvege volt összecsikarva és megrepedve.
De készen állt mindenféle borzalomra.
Már látta a tükörben azt a lényt, ami odakint is volt ezrével.
Mindennap érezte, hogy ez a lény ott fejlődik benne és hamarosan kiszabadul a világra.
Egyetlen gyógyszere a szeretteinek gondolata volt, amitől vissza tudta fogni ezt a szörnyet önmagában.
11. fejezet
-Az emberiség nincs tudatában, hogy mennyi olyan dolog van, amire a tudomány egyszerűen csak semmit nem bír szólni. Léteznek. Démonok, vámpírok, farkasok, mágusok, szellemek, dzsinnek, sőt... istenek és angyalok is. Köztünk élnek és valamennyinek külön célja van, annyira különböznek, mint ti, emberek.
-Maga teljesen őrült! Még egyszer kérdezem; Kinek dolgozik!
-Őrült?! Igaza lehet, talán őrültnek lát, habár ez egy emberi tulajdonság. Gondoljon csak bele; Személyiségzavar. A tudósok csak találgatnak, mondanak ezt-azt, de mégis milyen természetes folyamat változtatná meg a szem színét egy pillanat alatt?! Ez a lélek, mint már hallotta a szem a lélek tükre, ha tud olvasni belőle - a fekete hajú nyomozó szakította félbe az értelmetlen eszmefuttatást.
-Elég legyen! Nem kérdezem megint!
A véres ruhában ülő jóképű férfi csak nem bírta tovább nevetés nélkül.
-Hát rendben van, Egy cég alkalmazottja vagyok, egy előléptetés előtt.
Vigyora tapintható feszültséget szított a kihallgatóban.
-Milyen cég? Beszéljen!
-Kezd idegesíteni az örökös ordibálása, vigyázzon, mert még bereked, mikorra ordítania kellene. - Mondta ezt a tőle eddig megszokott hideg, kimért és nyugodt hangján.
-Na ide figyeljen, teszek róla, hogy olyan helyre kerüljön innen, ahol azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, hacsak nem mond többet arról, hogy miért gyilkolt meg 47 embert azon a hajón.
-Bámulatba ejt az értetlensége... Én azon a hajón nem öltem meg egy embert sem, vámpírok voltak, akik egyik ősüket akarták visszahozni erre a létsíkra.
A neon pislákolni kezdett, amit egy áramszünet követett.
A fekete hajú férfi egy pillanatra vörösen izzó szemmel nézett a nyomozóra, majd így szólt:
-Azt hiszem, most indulnom kell.
A nő igyekezett elővenni a fegyverét, de a gyanúsított kikapta a kezéből, a nő semmit sem látott, csak a férfi leheletét érezte a nyakán, meg a gerince és a fal közötti kölcsönhatást.
-Meg kellene öljem, de túlságosan tetszik nekem. Nyugalom, nem ért létfontosságú szervet, viszont abba kell hagynia a rendőrségi munkát. Még találkozunk.
A pisztolydörrenést egy nagyobb robbanás hangja tompította el.
A rendőrség Tormalez nyomozóra eszméletlenül talált rá, a mellkasán egy golyó ütötte lyukkal, a falon pedig egy "kijárattal".
