Az úton lények közeledtek felé. Lassított a motorral, majd megállt. Kardját lassan előre húzta a hüvelyéből. A hideg marta az arcát és a szél tépkedte a ruháját. Az útmenti lámpák villadoztak. A lények észrevették, és szaladtak felé. Erre várt. Újra beindította a motort és érkezett feléjük, mint a villám, hogy halált szórhasson a kardjával. A kard, mint a papírt, úgy szelte a lényeket. Hullottak, mint a legyek. Nem félt. A düh adott erőt az izmaiba. Amikor átért a lények kordonján visszafordította a kormányt és újra feléjük tartott. Ezúttal szerencsétlenül jött ki a dolog és az egyik kibillentette a motort az egyensúlyából, ami ennek hatására felborult. Vivien egy ideig a levegőben szállt míg nem egy falnak nem csapódott.
Szerencsére nem fejjel előre, hanem a hátával csapódott be, így nem tört ki a nyaka, de még így is hatalmas fájdalmak között feküdt a földön. Kardja tőle távolra esett az útra. Próbált kúszni a földön, de a hátába nyilalló fájdalom miatt nem folytatta. A lények pedig csak jöttek és jöttek.
- Újra veled leszek szerelmem. - suttogta.
Várta, hogy a halál hideg kezei széttépjék, de valami megszakította a képzelgését: egy helikopter. A katonák úgy ereszkedtek alá az égből, mintha angyalok volnának. Még az "aurájuk" is ragyogott. Egy ideig látta még az ereszkedésük, aztán pedig elsötétült számára a világ. Később, amikor felébredt meleg és fehérség ölelte körül.
- Meghaltam. - gondolta, aztán amikor meglátott egy orvost rájött, hogy mégsem.
- Ez nem a menny, hanem egy kórház. - állapította meg csalódottan.
- Sikerült megmentenünk önt, kedves... - mondta egy idősebb orvos. - Hogy is hívják?
- Vivien. - még mindig fájt a háta.
- Szerencsére nem tört el a gerince, csak pár zúzódást szerzett.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.
Az orvos az asztalra mutatott.
- Hol vagyok? Melyik városban?
- Jobb lenne, ha pihenne és a kérdéseit később tenné fel. - mosolygott egy vézna, szürke kabátos férfi. - Nem hogy örülne, hogy megmenekült.
A nő hideg tekintettel nézett rá, majd így szólt:
- Te meg ki a fene vagy? A férfi arcáról elhervadt a mosoly.
- Bocsánat, hogy be sem mutatkoztam, Samuel Taylor vagyok, a segélycsapat vezetője. Nekem köszönheti a drága életét.
- Nekem nincs életem. Én már akkor meghaltam, amikor megölték a férjemet. - alig, hogy kimondta a szavakat már a férfi mögött állt karddal a kezében. Az éle a férfi torkához közel esett.
- Erre semmi szükség hölgyem! Tegye le a kardot! - kérlelte az orvos. - Így is olyan sok ember halt már meg. Ne legyen közöttük még egy!
- Csak hogy ő nem ember! - markolt a férfi hajába, amitől kivillantotta hegyes szemfogait. - Ez egy átkozott vámpír!
- Honnan jöttél rá? - kérdezte szuszogva.
- A tükör elárult téged. - mutatott a tükörbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése