Táncoltak a szelek hideget hozva.
Feltámadt a vadak vihara.
Üvöltve ömlött a sötétség a földre.
Hol van a mi ifjúnk dicső ereje?
Elöntötték gyorsan az emberek lelkét.
Feketébe rakták mindenki szívét.
Ázva a nép nem kapott csak esőt.
Rögtön a második követte az elsőt.
Nem akart szűnni a sötét és a hideg.
A zordak arca mindig ilyen rideg.
Ifjú a kardját újra megragadta.
A fény sugarait széjjel hajította.
Üvöltött a horda sebesen vágtatva.
Maguk mögött szürkeséget hagyva.
Elnyelve minden jót az emberekből.
Épült a had gonosz seregekből.
Villámok szakították széjjel az eget.
A villám csak dörögni, lecsapni szeret.
Kavargott a fény és a sötétség.
Az égboltot kékek s fehérek színezték.
Csattant a kard a jéghideg ököllel.
Szemben a fény a sötéttel.
Hatalmas dörgések, csontok ropogása.
Vérzik a keze míg másiknak a szája.
Erőt vesznek, majd újra lecsapnak.
Köröttük a szelek táncot járnak.
Következő nap az ifjú eljött.
Ismét a kékség győzött.
(L), 2013.10.17
2013. október 17., csütörtök
Két világ közt
Tűztől perzselt horizonton.
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.
Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.
Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.
S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.
Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!
Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.
A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.
Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!
Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!
(L), 2013.10.16
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.
Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.
Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.
S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.
Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!
Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.
A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.
Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!
Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!
(L), 2013.10.16
2013. október 16., szerda
Sötétkék
Idebent.
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek
(L), 2013.10.15
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek
(L), 2013.10.15
2013. október 12., szombat
4 vers
Végtelen nyugalom, mi testet ölt a ritmusban
Manapság már hiány van a virtusban
Szétszóródok hát, repülök a hanggal
Nem baj, hiába ütközök vastag fallal
Szél visz messze, darabokban vagyok
Hallgatok, majd magam össze rakom
Repüljük mindenhova, ne legyen akadály
Csak szabadon szálljunk, akár a madár
Ez részegít és durvább, mint a házi
Ráakadtam megint, micsoda mázli
Eszement egy szombat, ez csend a vihar előtt
Széttört fák, miket a lelkem benőtt
Egy vagyok dörgéssel és én vagyok a villámlás
Ha ezt mondod együtt, akkor az mindjárt más
Ha szépen kéred nem tombolok
Ha velem vagy, már nem rombolok
Egyként rakjuk magunkat újra össze
Mindenkinek az életet pohárba töltve
Az ihletadó dal.
Plusz még három cím nélküli:
Dübörög a káosz, üvölt a sötétség
Most sok, miből ezer éve kevés élt
Kivégez a ritmus, giotint fog fél kézbe
Közelítek hozzá, a haláltól nem félve
Üvölt a sötétség meg dübörög a káosz
Rend mellett is jól él, vállt a vállhoz
Nevetnek azon, hogy ki-kit átkoz
Most mi földhöz köt, elvágják a láncot
Üvölt a káosz dübörög a sötétség
Elhívták ide az ép eszűek böllérét
Megszúrja, levágja a józan ész forrását
Majd ő is kezdi rázni hatalmas nagy tokáját
Dübörög a sötétség, üvölt a káosz
A hangerő pakol mindenkit a fához
Aki még él, utána lefekteti két vállra,
Mikor már a reggel hangjától mindenki kába
Fájnak a csontjaim, ide ért a hideg
Nem csak csontig hatol, de eléri a szívem
Közeleg a tél, ezt megmondták már páran
De nagyobb erő kell, hogy bevegyék a váram
Nem elég ahhoz milliós légió
Nem árthatnak, de legalább nézni jó
Hatalmas sziklák pattognak a falamról
Tüzes nyilak, vezényelve haragtól
Nem harcosok ők, csupán katonák
Azt sem tudják mit kezdjenek a vár fokán
Mellettem bár csekély számú, de igazi harcos áll
Bőrünk keményebb, az ellenséges pajzsoknál
Leigázni minket, folyton csak ez megy
Lassan megelégeljük, ezt a rendet
Nyárson sütnénk őket, ha erre éreznénk kedvet
De nem énekelnék bárdok eme tettet
Kényelmesen fekszek, átkarolva téged
Nem törődve azzal, hogy miért folyik vérem
Elhal a karom, szívem utolsó dobbanását hallom
Meghaltam, de magamnak ezt soha be nem vallom
Mint holt járkálok köztetek
Megölt mit úgy neveztek szerelem
Érzelmeket törlöm szívemből és lelkemből
Mostanra minden vér kifolyt már az eremből
Röhögök az életen, mert ő is nevet rajtam
A halál kerülgetett, most könyörög, hogy hagyjam
A sors volt, mi gúnyosan súlyt pakolt rám
Nem volt több az élet, mint mellkasomra csatolt vágy
Káoszban keresek menedéket, mert csak az már, mi felkavar
Csendben hallott nevetésem gyakran felharsan
"Össze-vissza, nincs itt lap, mi tiszta,
Makacsul előre, soha ne nézz vissza!"
Üdvözlettel, Raven.
Manapság már hiány van a virtusban
Szétszóródok hát, repülök a hanggal
Nem baj, hiába ütközök vastag fallal
Szél visz messze, darabokban vagyok
Hallgatok, majd magam össze rakom
Repüljük mindenhova, ne legyen akadály
Csak szabadon szálljunk, akár a madár
Ez részegít és durvább, mint a házi
Ráakadtam megint, micsoda mázli
Eszement egy szombat, ez csend a vihar előtt
Széttört fák, miket a lelkem benőtt
Egy vagyok dörgéssel és én vagyok a villámlás
Ha ezt mondod együtt, akkor az mindjárt más
Ha szépen kéred nem tombolok
Ha velem vagy, már nem rombolok
Egyként rakjuk magunkat újra össze
Mindenkinek az életet pohárba töltve
Az ihletadó dal.
Plusz még három cím nélküli:
Dübörög a káosz, üvölt a sötétség
Most sok, miből ezer éve kevés élt
Kivégez a ritmus, giotint fog fél kézbe
Közelítek hozzá, a haláltól nem félve
Üvölt a sötétség meg dübörög a káosz
Rend mellett is jól él, vállt a vállhoz
Nevetnek azon, hogy ki-kit átkoz
Most mi földhöz köt, elvágják a láncot
Üvölt a káosz dübörög a sötétség
Elhívták ide az ép eszűek böllérét
Megszúrja, levágja a józan ész forrását
Majd ő is kezdi rázni hatalmas nagy tokáját
Dübörög a sötétség, üvölt a káosz
A hangerő pakol mindenkit a fához
Aki még él, utána lefekteti két vállra,
Mikor már a reggel hangjától mindenki kába
Fájnak a csontjaim, ide ért a hideg
Nem csak csontig hatol, de eléri a szívem
Közeleg a tél, ezt megmondták már páran
De nagyobb erő kell, hogy bevegyék a váram
Nem elég ahhoz milliós légió
Nem árthatnak, de legalább nézni jó
Hatalmas sziklák pattognak a falamról
Tüzes nyilak, vezényelve haragtól
Nem harcosok ők, csupán katonák
Azt sem tudják mit kezdjenek a vár fokán
Mellettem bár csekély számú, de igazi harcos áll
Bőrünk keményebb, az ellenséges pajzsoknál
Leigázni minket, folyton csak ez megy
Lassan megelégeljük, ezt a rendet
Nyárson sütnénk őket, ha erre éreznénk kedvet
De nem énekelnék bárdok eme tettet
Kényelmesen fekszek, átkarolva téged
Nem törődve azzal, hogy miért folyik vérem
Elhal a karom, szívem utolsó dobbanását hallom
Meghaltam, de magamnak ezt soha be nem vallom
Mint holt járkálok köztetek
Megölt mit úgy neveztek szerelem
Érzelmeket törlöm szívemből és lelkemből
Mostanra minden vér kifolyt már az eremből
Röhögök az életen, mert ő is nevet rajtam
A halál kerülgetett, most könyörög, hogy hagyjam
A sors volt, mi gúnyosan súlyt pakolt rám
Nem volt több az élet, mint mellkasomra csatolt vágy
Káoszban keresek menedéket, mert csak az már, mi felkavar
Csendben hallott nevetésem gyakran felharsan
"Össze-vissza, nincs itt lap, mi tiszta,
Makacsul előre, soha ne nézz vissza!"
Üdvözlettel, Raven.
2013. szeptember 19., csütörtök
Kifordítva
19.fejezet
Éjszaka különös zajra ébredt fel. Tudta, hogy érte jöttek. A szíve majd kiugrott a helyéről. Óvatosan az ajtó mögé lopózott, hogy aki benyit, ne lásson mást csak az üres szobát. De előtte még párnákkal kitömte az ágyat, mintha ő feküdt volna ott. Visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, ahogy a nappali felől recseg a laminált padló. Valaki léptei. Az ajtón lassan lenyomódott a kilincs. Nem volt nála semmi. Ott állt az ajtó mögött szerencsétlenül a pizsamájában. Az ajtó hangtalanul kinyílt és egy árnyék vetődött a szobába. Nem akart hinni a szemének. Egy lány lépett be rajta, nagyjából vele egyidős. Az idegen nem vette észre őt. Szerencsére elég sötét volt a szobában. Körülnézett. Az ágyhoz ment, hogy ellenőrízze ki lehet a takaró alatt. Beleesett a csapdába. Laci hátulról ráugrott és betapasztotta a száját a jobb kezével.
- Sss. - hallgatatta el. - Ne próbálj meg sikítani! - csavarta hátra a bal kezét a sajátjával. Nem tanúsított ellenállást.
- Ki vagy? Honnan jöttél? Mit akarsz?
- Ivett vagyok. Los Angelesből jöttem és túlélőket keresek. - szuszogta
- Túlélőket. - ismételte meg karakterünk. Elengedte a hátracsavart kezét. - Velem kell jönnöd! Te vagy az egyedüli túlélő ebben a házban. A lakótársaid megölték. - Ne! Az nem lehet! Ellenőriztem mindent! Nem juthattak be! - érezte, hogy lelkében a szomorúság és fájdalom beborít mindent.- Menj el! Menekülj! - suttogta.
- De nem hagyhatlak itt! - akadékoskodott a jövevény. - Takarodj innen! - üvöltötte eltorzult, mély hangon miközben ujjai a lány torkába mélyedtek, mint a sólyom karmai. Kis idővel később elengedte a torkát és ezt mondta: - Szaladj, amíg tudom magam irányítani! Nem kellett neki többet mondani, úgy viharzott el, mint aki versenyt fut valakivel. De még így sem bizonyult elég gyorsnak. Laci már a bejárati ajtó előtt állt. - Én öltem meg őket. Téged is meg foglak ölni. Ha akarod, ha nem. - hangja mélysége szinte a lelkébe ültette a félelem magjait. Egy darabig hezitált, hogy mit tegyen. Tőle pár centire egy szék hevert. Minden erejével széttörte rajta, de ez a lény még csak meg se rezzent. A félelem egyre jobban kihajtott benne. - Ne! - szerette volna üvölteni. Nem emlékezett arra, hogy mi történt azután, de mire észhez tért a fiú már rajta tehénkedett. Szemei sötétzölden izzottak és mint a méreg, olyan színűek voltak. - Nem tudok mozdulni. - érezte a tehetetlenséget.
A lény csak gonoszan mosolygott rá, majd végignyalta a nyakát. - Ne! - kiáltani akarta. Két kezét leszorította a földre. - Ne! - ismételte magában. Hozzádörgölőzött, mintha közösülnének. Az egyik része nem akarta, de a másik igen. Mindennél jobban. A nyakán lévő nyálat eleinte kínosnak érezte, de később egyre kellemesebbé vált. Érezte, hogy egész testében végighalad valami meleg és kellemes bizsergés, mintha apró áramütések érnék. - Ne! - ismételte ezúttal már kevesebb ellenállással. Véget ért a szorítás. A fiú egyik keze a mellére, a másik pedig a lába közé tévedt. - Ne! - nyögte. Később már nem csak a nyakát érte a nyelv, hanem az ajkait is...
20.fejezet
Gyorsan futott, de a lények se maradtak le annyira. Idegesen kapkodta levegőt, ami marta tüdejét. Kiért a kisutcák erdejéből és szemben meglátta a templomot.
- Masszív épület. - gondolta és berohant. Az ajtót a bent lévő padokkal torlaszolta el. Annyira el volt foglalva, hogy mi zajlott kint, hogy nem vette észre mi zajlik bent, egészen addig, amíg nem hallotta a géppuskák lövöldözését. Mögötte egy egész csatatér terült el. Széttört padok és faldarabok. Katonák holttestei. Voltak olyan holttestek is, amiknek hiányzott a feje vagy éppen az alsó testük. Egy szőrös bestia ugrált az oszlopok között. Úgy tűnt, hogy a lövések egyike sem akarja eltalálni azt a valamit.
- Hé, maga ott! - szólalt meg az egyik katona.
- Húzódjon fedezékbe! Hezitálás nélkül beállt az egyik oszlop mögé. Roland úgy érezte magát, hogy egyik rosszból átkerült a másikba.
- Mi a fene folyik itt? - gondolta kétségbeesetten. Mögötte egy gyertyatartó volt. Hosszú rúdon, amely elég tömör féműnek tűnt. Megragadta.
A lövések elhaltak és üvöltések kerültek a helyükbe. Kinézett az oszlop mögül. A lény épp az egyik katona beleit tépte ki, majd a tőle nem messze eső másik fejét tépte le, miután oda ugrott elé. Nem akarta ő is úgy végezni. Az oszlopok mögött futva próbált a szörnyeteg mögé kerülni. - A kurva életbe! Mondtam, hogy húzódjon fedezékbe maga barom! - üvöltötte oda ugyanaz a katona. A lénynek is csak ennyi kellett, és azonnal felé rohant. Termetes egy dög volt. Másfélszer magasabb egy átlagembernél. Esélye nyílt tisztán, hátulról támadni, hisz a katona elterelte a szőrmók figyelmét. A gyertyatartót jobb oldalra tartva szaladt, hogy lesújthasson rá, de a lénynek kifinomult hallása volt, így rögtön megfordult és hatalmas erővel felöklelte. Nekivágódott az egyik oszlopnak. Amikor a földre érkezett a tüdejéből kiszorult a levegő. A katona tüzet nyitott. A lény nem messze tőle elterült a földön véres pofájával. Hideg, gyenge kezeket érzett a nyakán. Egy nő volt az. - Dian? Te még élsz? - lepődött meg.
- Igen, hála a katonáknak. Vagyis neki. - mutatott az egyetlen túlélő katonára, aki jobb lábán sántikált feléjük, kezében a géppuskájával. - Sárga vezér vagyok. A segélycsapat egyik embere. Köszönöm, hogy segítettél, akárki is vagy. Sok idő elteltével a katona ellátta a saját és a két túlélő civil sebeit. Meghúzták magukat a paplakban. Neki hála még enni is tudtak, mivel hozott a hátizsákjában pár szelet száraz kenyeret és csirkecombot. - A vihar miatt nem tudok kommunikálni a csapatommal. Azt hiszem, hogy egy darabig itt fogunk tanyázni, amíg nem csendesedik le az idő. - borostás arcán néhány helyen kenyérmorzsák rakódtak le a vehemens étkezéstől.
- Drágám, mi történt veled? - kérdezte Diantól.
- Nem ez a farkas tette. Nála sokkal rosszabbak voltak.
Valami megmozdult a sarokból és vörösen izzó szemeivel pont ránézett.
- Még egy farkas! - kiáltotta, de ekkora a lény fogai mélyen a lábába mélyedtek.
Éjszaka különös zajra ébredt fel. Tudta, hogy érte jöttek. A szíve majd kiugrott a helyéről. Óvatosan az ajtó mögé lopózott, hogy aki benyit, ne lásson mást csak az üres szobát. De előtte még párnákkal kitömte az ágyat, mintha ő feküdt volna ott. Visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, ahogy a nappali felől recseg a laminált padló. Valaki léptei. Az ajtón lassan lenyomódott a kilincs. Nem volt nála semmi. Ott állt az ajtó mögött szerencsétlenül a pizsamájában. Az ajtó hangtalanul kinyílt és egy árnyék vetődött a szobába. Nem akart hinni a szemének. Egy lány lépett be rajta, nagyjából vele egyidős. Az idegen nem vette észre őt. Szerencsére elég sötét volt a szobában. Körülnézett. Az ágyhoz ment, hogy ellenőrízze ki lehet a takaró alatt. Beleesett a csapdába. Laci hátulról ráugrott és betapasztotta a száját a jobb kezével.
- Sss. - hallgatatta el. - Ne próbálj meg sikítani! - csavarta hátra a bal kezét a sajátjával. Nem tanúsított ellenállást.
- Ki vagy? Honnan jöttél? Mit akarsz?
- Ivett vagyok. Los Angelesből jöttem és túlélőket keresek. - szuszogta
- Túlélőket. - ismételte meg karakterünk. Elengedte a hátracsavart kezét. - Velem kell jönnöd! Te vagy az egyedüli túlélő ebben a házban. A lakótársaid megölték. - Ne! Az nem lehet! Ellenőriztem mindent! Nem juthattak be! - érezte, hogy lelkében a szomorúság és fájdalom beborít mindent.- Menj el! Menekülj! - suttogta.
- De nem hagyhatlak itt! - akadékoskodott a jövevény. - Takarodj innen! - üvöltötte eltorzult, mély hangon miközben ujjai a lány torkába mélyedtek, mint a sólyom karmai. Kis idővel később elengedte a torkát és ezt mondta: - Szaladj, amíg tudom magam irányítani! Nem kellett neki többet mondani, úgy viharzott el, mint aki versenyt fut valakivel. De még így sem bizonyult elég gyorsnak. Laci már a bejárati ajtó előtt állt. - Én öltem meg őket. Téged is meg foglak ölni. Ha akarod, ha nem. - hangja mélysége szinte a lelkébe ültette a félelem magjait. Egy darabig hezitált, hogy mit tegyen. Tőle pár centire egy szék hevert. Minden erejével széttörte rajta, de ez a lény még csak meg se rezzent. A félelem egyre jobban kihajtott benne. - Ne! - szerette volna üvölteni. Nem emlékezett arra, hogy mi történt azután, de mire észhez tért a fiú már rajta tehénkedett. Szemei sötétzölden izzottak és mint a méreg, olyan színűek voltak. - Nem tudok mozdulni. - érezte a tehetetlenséget.
A lény csak gonoszan mosolygott rá, majd végignyalta a nyakát. - Ne! - kiáltani akarta. Két kezét leszorította a földre. - Ne! - ismételte magában. Hozzádörgölőzött, mintha közösülnének. Az egyik része nem akarta, de a másik igen. Mindennél jobban. A nyakán lévő nyálat eleinte kínosnak érezte, de később egyre kellemesebbé vált. Érezte, hogy egész testében végighalad valami meleg és kellemes bizsergés, mintha apró áramütések érnék. - Ne! - ismételte ezúttal már kevesebb ellenállással. Véget ért a szorítás. A fiú egyik keze a mellére, a másik pedig a lába közé tévedt. - Ne! - nyögte. Később már nem csak a nyakát érte a nyelv, hanem az ajkait is...
20.fejezet
Gyorsan futott, de a lények se maradtak le annyira. Idegesen kapkodta levegőt, ami marta tüdejét. Kiért a kisutcák erdejéből és szemben meglátta a templomot.
- Masszív épület. - gondolta és berohant. Az ajtót a bent lévő padokkal torlaszolta el. Annyira el volt foglalva, hogy mi zajlott kint, hogy nem vette észre mi zajlik bent, egészen addig, amíg nem hallotta a géppuskák lövöldözését. Mögötte egy egész csatatér terült el. Széttört padok és faldarabok. Katonák holttestei. Voltak olyan holttestek is, amiknek hiányzott a feje vagy éppen az alsó testük. Egy szőrös bestia ugrált az oszlopok között. Úgy tűnt, hogy a lövések egyike sem akarja eltalálni azt a valamit.
- Hé, maga ott! - szólalt meg az egyik katona.
- Húzódjon fedezékbe! Hezitálás nélkül beállt az egyik oszlop mögé. Roland úgy érezte magát, hogy egyik rosszból átkerült a másikba.
- Mi a fene folyik itt? - gondolta kétségbeesetten. Mögötte egy gyertyatartó volt. Hosszú rúdon, amely elég tömör féműnek tűnt. Megragadta.
A lövések elhaltak és üvöltések kerültek a helyükbe. Kinézett az oszlop mögül. A lény épp az egyik katona beleit tépte ki, majd a tőle nem messze eső másik fejét tépte le, miután oda ugrott elé. Nem akarta ő is úgy végezni. Az oszlopok mögött futva próbált a szörnyeteg mögé kerülni. - A kurva életbe! Mondtam, hogy húzódjon fedezékbe maga barom! - üvöltötte oda ugyanaz a katona. A lénynek is csak ennyi kellett, és azonnal felé rohant. Termetes egy dög volt. Másfélszer magasabb egy átlagembernél. Esélye nyílt tisztán, hátulról támadni, hisz a katona elterelte a szőrmók figyelmét. A gyertyatartót jobb oldalra tartva szaladt, hogy lesújthasson rá, de a lénynek kifinomult hallása volt, így rögtön megfordult és hatalmas erővel felöklelte. Nekivágódott az egyik oszlopnak. Amikor a földre érkezett a tüdejéből kiszorult a levegő. A katona tüzet nyitott. A lény nem messze tőle elterült a földön véres pofájával. Hideg, gyenge kezeket érzett a nyakán. Egy nő volt az. - Dian? Te még élsz? - lepődött meg.
- Igen, hála a katonáknak. Vagyis neki. - mutatott az egyetlen túlélő katonára, aki jobb lábán sántikált feléjük, kezében a géppuskájával. - Sárga vezér vagyok. A segélycsapat egyik embere. Köszönöm, hogy segítettél, akárki is vagy. Sok idő elteltével a katona ellátta a saját és a két túlélő civil sebeit. Meghúzták magukat a paplakban. Neki hála még enni is tudtak, mivel hozott a hátizsákjában pár szelet száraz kenyeret és csirkecombot. - A vihar miatt nem tudok kommunikálni a csapatommal. Azt hiszem, hogy egy darabig itt fogunk tanyázni, amíg nem csendesedik le az idő. - borostás arcán néhány helyen kenyérmorzsák rakódtak le a vehemens étkezéstől.
- Drágám, mi történt veled? - kérdezte Diantól.
- Nem ez a farkas tette. Nála sokkal rosszabbak voltak.
Valami megmozdult a sarokból és vörösen izzó szemeivel pont ránézett.
- Még egy farkas! - kiáltotta, de ekkora a lény fogai mélyen a lábába mélyedtek.
2013. szeptember 18., szerda
Kifordítva
18.fejezet
Az úton lények közeledtek felé. Lassított a motorral, majd megállt. Kardját lassan előre húzta a hüvelyéből. A hideg marta az arcát és a szél tépkedte a ruháját. Az útmenti lámpák villadoztak. A lények észrevették, és szaladtak felé. Erre várt. Újra beindította a motort és érkezett feléjük, mint a villám, hogy halált szórhasson a kardjával. A kard, mint a papírt, úgy szelte a lényeket. Hullottak, mint a legyek. Nem félt. A düh adott erőt az izmaiba. Amikor átért a lények kordonján visszafordította a kormányt és újra feléjük tartott. Ezúttal szerencsétlenül jött ki a dolog és az egyik kibillentette a motort az egyensúlyából, ami ennek hatására felborult. Vivien egy ideig a levegőben szállt míg nem egy falnak nem csapódott.
Szerencsére nem fejjel előre, hanem a hátával csapódott be, így nem tört ki a nyaka, de még így is hatalmas fájdalmak között feküdt a földön. Kardja tőle távolra esett az útra. Próbált kúszni a földön, de a hátába nyilalló fájdalom miatt nem folytatta. A lények pedig csak jöttek és jöttek.
Az úton lények közeledtek felé. Lassított a motorral, majd megállt. Kardját lassan előre húzta a hüvelyéből. A hideg marta az arcát és a szél tépkedte a ruháját. Az útmenti lámpák villadoztak. A lények észrevették, és szaladtak felé. Erre várt. Újra beindította a motort és érkezett feléjük, mint a villám, hogy halált szórhasson a kardjával. A kard, mint a papírt, úgy szelte a lényeket. Hullottak, mint a legyek. Nem félt. A düh adott erőt az izmaiba. Amikor átért a lények kordonján visszafordította a kormányt és újra feléjük tartott. Ezúttal szerencsétlenül jött ki a dolog és az egyik kibillentette a motort az egyensúlyából, ami ennek hatására felborult. Vivien egy ideig a levegőben szállt míg nem egy falnak nem csapódott.
Szerencsére nem fejjel előre, hanem a hátával csapódott be, így nem tört ki a nyaka, de még így is hatalmas fájdalmak között feküdt a földön. Kardja tőle távolra esett az útra. Próbált kúszni a földön, de a hátába nyilalló fájdalom miatt nem folytatta. A lények pedig csak jöttek és jöttek.
- Újra veled leszek szerelmem. - suttogta.
Várta, hogy a halál hideg kezei széttépjék, de valami megszakította a képzelgését: egy helikopter. A katonák úgy ereszkedtek alá az égből, mintha angyalok volnának. Még az "aurájuk" is ragyogott. Egy ideig látta még az ereszkedésük, aztán pedig elsötétült számára a világ. Később, amikor felébredt meleg és fehérség ölelte körül.
- Meghaltam. - gondolta, aztán amikor meglátott egy orvost rájött, hogy mégsem.
- Ez nem a menny, hanem egy kórház. - állapította meg csalódottan.
- Sikerült megmentenünk önt, kedves... - mondta egy idősebb orvos. - Hogy is hívják?
- Vivien. - még mindig fájt a háta.
- Szerencsére nem tört el a gerince, csak pár zúzódást szerzett.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.
Az orvos az asztalra mutatott.
- Hol vagyok? Melyik városban?
- Jobb lenne, ha pihenne és a kérdéseit később tenné fel. - mosolygott egy vézna, szürke kabátos férfi. - Nem hogy örülne, hogy megmenekült.
A nő hideg tekintettel nézett rá, majd így szólt:
- Te meg ki a fene vagy? A férfi arcáról elhervadt a mosoly.
- Bocsánat, hogy be sem mutatkoztam, Samuel Taylor vagyok, a segélycsapat vezetője. Nekem köszönheti a drága életét.
- Nekem nincs életem. Én már akkor meghaltam, amikor megölték a férjemet. - alig, hogy kimondta a szavakat már a férfi mögött állt karddal a kezében. Az éle a férfi torkához közel esett.
- Erre semmi szükség hölgyem! Tegye le a kardot! - kérlelte az orvos. - Így is olyan sok ember halt már meg. Ne legyen közöttük még egy!
- Csak hogy ő nem ember! - markolt a férfi hajába, amitől kivillantotta hegyes szemfogait. - Ez egy átkozott vámpír!
- Honnan jöttél rá? - kérdezte szuszogva.
- A tükör elárult téged. - mutatott a tükörbe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)