Végtelen nyugalom, mi testet ölt a ritmusban
Manapság már hiány van a virtusban
Szétszóródok hát, repülök a hanggal
Nem baj, hiába ütközök vastag fallal
Szél visz messze, darabokban vagyok
Hallgatok, majd magam össze rakom
Repüljük mindenhova, ne legyen akadály
Csak szabadon szálljunk, akár a madár
Ez részegít és durvább, mint a házi
Ráakadtam megint, micsoda mázli
Eszement egy szombat, ez csend a vihar előtt
Széttört fák, miket a lelkem benőtt
Egy vagyok dörgéssel és én vagyok a villámlás
Ha ezt mondod együtt, akkor az mindjárt más
Ha szépen kéred nem tombolok
Ha velem vagy, már nem rombolok
Egyként rakjuk magunkat újra össze
Mindenkinek az életet pohárba töltve
Az ihletadó dal.
Plusz még három cím nélküli:
Dübörög a káosz, üvölt a sötétség
Most sok, miből ezer éve kevés élt
Kivégez a ritmus, giotint fog fél kézbe
Közelítek hozzá, a haláltól nem félve
Üvölt a sötétség meg dübörög a káosz
Rend mellett is jól él, vállt a vállhoz
Nevetnek azon, hogy ki-kit átkoz
Most mi földhöz köt, elvágják a láncot
Üvölt a káosz dübörög a sötétség
Elhívták ide az ép eszűek böllérét
Megszúrja, levágja a józan ész forrását
Majd ő is kezdi rázni hatalmas nagy tokáját
Dübörög a sötétség, üvölt a káosz
A hangerő pakol mindenkit a fához
Aki még él, utána lefekteti két vállra,
Mikor már a reggel hangjától mindenki kába
Fájnak a csontjaim, ide ért a hideg
Nem csak csontig hatol, de eléri a szívem
Közeleg a tél, ezt megmondták már páran
De nagyobb erő kell, hogy bevegyék a váram
Nem elég ahhoz milliós légió
Nem árthatnak, de legalább nézni jó
Hatalmas sziklák pattognak a falamról
Tüzes nyilak, vezényelve haragtól
Nem harcosok ők, csupán katonák
Azt sem tudják mit kezdjenek a vár fokán
Mellettem bár csekély számú, de igazi harcos áll
Bőrünk keményebb, az ellenséges pajzsoknál
Leigázni minket, folyton csak ez megy
Lassan megelégeljük, ezt a rendet
Nyárson sütnénk őket, ha erre éreznénk kedvet
De nem énekelnék bárdok eme tettet
Kényelmesen fekszek, átkarolva téged
Nem törődve azzal, hogy miért folyik vérem
Elhal a karom, szívem utolsó dobbanását hallom
Meghaltam, de magamnak ezt soha be nem vallom
Mint holt járkálok köztetek
Megölt mit úgy neveztek szerelem
Érzelmeket törlöm szívemből és lelkemből
Mostanra minden vér kifolyt már az eremből
Röhögök az életen, mert ő is nevet rajtam
A halál kerülgetett, most könyörög, hogy hagyjam
A sors volt, mi gúnyosan súlyt pakolt rám
Nem volt több az élet, mint mellkasomra csatolt vágy
Káoszban keresek menedéket, mert csak az már, mi felkavar
Csendben hallott nevetésem gyakran felharsan
"Össze-vissza, nincs itt lap, mi tiszta,
Makacsul előre, soha ne nézz vissza!"
Üdvözlettel, Raven.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése