Egy férfi a sok közül

T-R Alex írása:

A teljes "Egy férfi a sok közül!" egyben, hogy ha nem akarjátok keresgélni a részeket.

Egy férfi a sok közül

Első fejezet
Kezdetben

Sok lehetőségem volt az életemben. Lehettem volna, politikus, rendőr, katona. Sokféleképpen tehettem volna igazán jót az emberekkel. Lehet ha elkezdek ételt osztani, vagy kimegyek a térre egy csengővel pénzt gyűjteni az éhezőknek akkor többet értem volna el? A lószart! Nem én választottam az utam de élvezettel járok rajta. A problémákat amiket elém sodort az élet sosem kerültem ki, ez talán a legnagyobb hibám. Megérdemlem e érte a sorsom. Lehet... Ugyan ki dönthetné el. A bíróság netán Isten? Ugyan mindkettő csak külső szemlélőként figyelve bamba majomként ácsingózik az után, hogy olyan legyen mint én. Mindenki megakarja tenni amit én, csak nem engedi a nevelésük, a vallásuk, vagy egyszerűen csak túl beszariak hozzá. Mindenki a szíve mélyén olyan akar lenni mint én. Mészáros Botond... Nem. Ez így hazugság, nem arra vágynak aki Botond, hanem arra aki a Szolgáló! Igen tudom, nem egy elrettentő név dehát nincs mit tenni, valahogy rám ragadt az első klisés, filmekből elcsent mondatom után... Milyen régen is volt már. Jól emlékszem rá, hogyan is kezdődött.
Nem voltam több tizen hét évesnél. Egy vidéki kisvárosban éltem egy középiskolás kollégiumban. A helyi diákmozgalom szerves tagjaként büszkén segédkeztem a különféle rendezvények megszervezésében. A tanulmányaim igazából úgy pont megfelelőnek mondhatók voltak. Főleg azt nézve, hogy mennyi időt is töltöttem a könyvek fölött. Vagyis pontosítva tankönyvek fölött... A regényekkel mindig is jó viszonyt tartottam, már kiskoromban szerettem a fantasy műfajt. Soha nem szerettem igazán a világot amiben éltem mert nehezemre esett elfogadni a “mindig van egy nagyobb hal” rendszert. Lehet, azért volt idegen tőlem mert sosem éreztem igazán ezt a családom körében. A szüleim és nővéreim nagyon kedves emberek voltak már akkor is. Én a család leg fiatalabb és egyetlen fiú gyermekeként jóval nagyobb szabadságot kaptam, mint testvéreim így igazán vidám gyermekkorom volt. Úgy is mondhatnám, hogy szüleim mire elértek hozzám kellően rutinossá váltak ahhoz, hogy ne szúrjanak el semmit a nevelésemben. Szerencsémre volt az iskolámban egy szűk csoport akiket a barátaimnak hívhattam. Ők nagyjából megegyeztek heteroszexuális élettársaimmal kolis éveim alatt. A nagyöreget aki egy évvel felettünk járt mindenki csak Hörcsögnek hívta. Ez eredetileg Elbaszott hörcsög volt, de erre nem kívánok kitérni komolyabban. A másik négy Matesz, Maxi, Lángos és Donga. Matesz, Maxi és Lángos később kerültek a szobába, míg Dongával egyszerre került be. Velük töltöttem mindennapjaimat és igazán átlagos boldog életet éltem. Viszont a szervezésen és a barátaimmal való őrültködésen kívül volt még egy elfoglaltságom, amit véresen komolyan vettem. A harcművészetek gyakorlását. Kezdetben csak eggyel, az Aikidoval foglalkoztam. Ez volt, ami meghozta életembe az eddig ismeretlen dolgot amit úgy hívnak, a harc tisztelete. Ez egy elvont fogalom, és nem is tartozik az aikido tanításai közé mégis mérhetetlenül elkezdtem tisztelni mind a saját mind másik képességeit. Merőben megváltoztatta a világképem, pedig igazán sosem szorultam rá az önvédelemre előtte. Valahogy, mindig kikerült a baj, de elhatároztam, hogyha egyszer mégis megtalálna a probléma nem fogok elfutni előle.
Mint már korábban említettem tizenhét évesen történt meg a változás az életemben ami egy életre megkavarta a sorsom menetét. Dongával voltunk szilveszterezni egy buliban amihez épp szervezőként semmilyen közöm nem volt. Már eltelt éjfél és Don épp nagyon összemelegedett egy leányzóval. Nem akartam zavarni, meg úgy is tudtam, hogy én egyedül fogok innen hazamenni így intettem nekik majd leléptem a helyről. A buszmegálló felé sétálva egy fatövében kiürítettem magamból egy szervezetem által fölöslegesnek vélt italt, néhány répa és kukorica darabka kíséretében. A szám és az állam nagyon fázni kezdett, ezért a sálamat arcom elé kötöttem, és a kapucnit is a fejemre húztam. Bőrdzsekim zsebébe dugva kaezeimet indultam tovább, amikor a buszmegállótól úgy száz méterre egy kis csoportot figyeltem fel. Egy izompólós srác a barátnőjével, állt szemben két közepesen nagydarab fenyegetően integető alakkal. Még meg is jegyeztem magamban, mekkora állat ez a fickó, hogy mínusz hét fokban nem visel kabátot, amikor észrevettem, hogy a kabátja a lányon van akinek vérzik az orra. A vérzést egy akkora már vörösen átitatott pulóverral próbálta csillapítani. Ekkor tekintetem a fiúra szegeződött, aki nem lehetett több húsz évesnél, rövidre nyírt divatos frizura és nyurga edző termet sosem látott test. Bátortalanul, próbált valamit motyogni a két másiknak akik a hallottakra még hevesebben hadonászni kezdtek végül pedig egyikük lekevert egy hatalmas pofont a szegény megszeppent kölyöknek. A szerencsétlen valamit suttogott miközben talpra állt és vékony karjával egy ütést próbált indítani támadója felé, kinek társa erre gyomron térdelte, és fiú pillanatnyi bátorságán fölbőszülve csépelni kezdte. Ekkor döntöttem el, hogy ott pusztuljak el, ha hagyom hogy azt a szerencsétlen a szemem előtt agyalják meg. Főleg ilyen tisztességtelen módon, ketten erősebbek. Fejemben még mindig dolgozott az este elfogyasztott pálinka, így bátorságom és harci szellemem a tetőfokára hágott. Mozgásom viszont összeszedett lett. Mint egy megbőszült kutya úgy vetettem magam rá a hozzám közelebb álló támadóra. A fickó könnyedén lerázott magáról, bár én sem kapaszkodtam belé igazán. Csak annyit akartam, hogy rám figyeljenek. Egy pillanatra meglepettséget láttam a szemében, de nem adott hangot neki, majd amikor felvettem az edzéseken gyakorolt alapállást gúnyosan csak annyit mondott haverjának. „ Némmá, ez valamit karatéjozni akar!” Gyűlöltem amikor karatésnak hívtak. Bár semmi bajom nem volt a karaktekakkal csak zavart, hogy a legtöbb ember számára minden harcművész „kárátéjos”.Röhögve lépett közelebb, hozzám és tenyerével az arcom irányába akart csapni mint valami apuka aki meg akarja regulázni a kisfiát, ha hülyeséget csinált. Hiba volt, a köríves támadás, de erre később ő is rájött. Felvéve mozgásának ritmusát kitértem a csapás elől majd egyik kezem csuklóján másik kezem kézfején nyugtatva végrehajtottam az ezerszer begyakorolt mozdulatot. Yokomenuchi Kotegaeshi gondoltam magamban a technika nevére, miközben a férfi a jeges aszfaltnak csapódott. Éreztem, ahogy csuklója megreccsen a túlzott terheléstől. Megrémültem, hogy a tanultak ellenére sérülést okoztam a technikámmal így későn fordultam szembe második támadómmal, aki hatalmasat rúgott az oldalamba. Kissé megrogytam amitől karjaim leestek és így szabad lett az arcom. Épp hogy sikerült hátrább vergődnöm annyira az ütése elől, hogy ne találjon el. Ekkor jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel ők is ihattak előtte akár csak én, ez megmagyarázza, miért állt az előző támadóm ennyire instabilan a lábán. A még valamennyire a talpán álló ellenségem újabb ütést próbált elindítani felém. Ezúttal egy edzésen sosem gyakorolt de igazán hasznos szinte reflexszerű mozdulatot tettem. Teljes erőmmel az ágyékába térdeltem, melynek hatására a földre rogyott. Utólag visszagondolva nem volt szép húzás, de részegen pont nem az eleganciával foglalkozik az ember. Tekintetemmel a lányt és a fiút kerestem, akiket kihúztam a pácból. A fiú már talpon volt és barátnőjére támaszkodva felém bicegett. Jobb kezével a zsebében matatott de ennek akkor semmilyen jelentőséget nem tituláltam. Amikor oda ért csak annyit mondott „ Kössz öreg ! De am ki a franc vagy? „ Ekkor esett le, hogy fejemen kapucni van és arcomat a sálam eltakarja. Teljesen belelovalva magam abba,hogy egy akció hős. Sőt inkább egy szuperhős vagyok, csak egy rövid filmbelinek is gyenge mondatot mondtam. „ A rend szolgája!” . Majd elrohantam a másik irányba, hiába a buszmegállóba tartottam.

Második fejezet
Szolgáló

Másnap hasogató fejjel, és pár megrepedt bordával ébredtem. Nem mentem orvoshoz, mivel hála az edzéseknek igen tapasztalt voltam a hasonló sérülések kezelésében. Hogy ne bukjam le családom előtt a verekedéssel kínosan ügyeltem, nehogy meglássanak félmeztelen, hisz hatalmas lila folt éktelenkedett a helyen ahol előző este a rúgást bekaptam. Szerencsére volt még két napom a téli szünetből, így időm nagy részében tudtam foglalkozni aktívan a gyógyulással. Harmad napra már olyannyira sikerült öszerántanom magam, hogy sem légzésemen sem mozgásomon nem látszott a sérülés. Fizikai állapotomnál csak szellemi állapotom javult rohamosabban. Kezdetben bűntudatot éreztem a verekedés miatt, hisz az Aikido tanítása ellen téve sérülést okoztam a harc közben. Fél napig rágtam magam minden pillanatban, amire sikerült letisztáznom magamban, hogy helyesen cselekedtem, hisz ha nem gyepálom el úgy azt a kettőt akkor annak a párocskának komoly baja eshetett volna. Amint ezen
túl voltam a bűntudat helyét büszkeség vette át. Két fiatalon sikerült segítenem hála a kitartó edzésnek. Addig elképzelhetetlen módon úgy döntöttem, hogy az Aikido nem elég. Hisz bár sikerült alkalmaznom a technikát de én is megsérültem, és mivel testem nem volt kiedzve az ütésekre rúgásokra, így majdnem elvesztettem a küzdelmet. A két napot edzőtermek és partnerek kutatásával töltöttem az interneten, és oktató videók segítségével új technikák armadáját kezdtem el gyakorolni. Már nem számított semmi, csak az, hogy még erősebb legyek.
Visszatérve a koliba látszatra semmi nem változott. Ugyan úgy kimentem sörözni a többiekkel, és dolgoztam a diákmozgalomban is. De a szabadidőmet amit általában olvasással töltöttem feláldoztam, és edzéssel fogalkoztam. Egy idősebb kolis társam délutánonként ütő és rugó technikára kezdett tanítani. Bár akkor ezt thai boxnak hívtuk de utóbb rájöttem, hogy sima utcai bunyó technikák voltak amiket ő az életben élesben alakíthatott ki. Segített megedzeni az ökleimet, és a sípcsontomat. Amellett a gyakorlásokon lévő kellően kíméletlen ütéseivel hozzászoktatott a fájdalom elviseléséhez. Megmutatta, hogy az utcán miképp is harcolnak. Ezen gyakorlások mellett természetesen folytattam az Aikidot is. Minden megmaradt pihenő időmben és az iskolai Informatika órákon is más harcművészetek és önvédelmi stílusok technikáit elemeztem és memorizáltam, hogy este elalvás előtt kipróbáljam őket a tükörrel szemben. Körülbelül hat hét telt el szilveszter óta, amikor belépve a koliszobába Hörcsög, Matesz és Donga egy videóra meredt Maxi laptopján.
- Á Bukósisak - szólitott meg becenevemen Matesz. - Nah te nagy karatéjosként nézd meg ezt a videót és utána elemezd! - A youtuben néztek egy pixeles felvételt melynek az volt a címe, hogy “Szolgáló”. Eleinte nagyon elmosottnak tűnt, így nem is foglalkoztam vele. Lepakoltam a gimet tartó táskát, és csak fél szemmel néztem a videót. Azonban a tizedik másodperc után három figurát lehetett kivenni. Havon álltak és az egyik épp megpróbálta pofon vágni a középső fekete ruhát viselő alakot. Testemben megfagyott a vér hisz felismertem, hogy ez bizony a szilveszteri balhém volt. Már majdnem lelepleztem magam, amikor rájöttem, hogy egy ilyen pixeles videón sem én sem a hely nem felismerhető, így egyszerűen csak annyit feleltem unott képpel a társaságnak.
- Nem rossz, bár a mozgása igen csiszolatlan.- hangomban sikerült megtartani szokásos flegmaságomat. Miközben indultam át a másik szobába, hogy kezdjük az ökölharc leckéket gyakorló társammal.
- Persze te sokkal szebben csinálnád! - szólt szarkasztikusan Donga majd újra maga elé fordította a képernyőt. Másnap infó órán szinte remegő kézzel kerestem rá a videóra, hogy elolvassam alatta a leírást. Pár rövid sor volt csak írva amiben ez állt. “Ez az alak megmentett minket a barátnőmmel. Hálás vagyok, neki. amikor megkérdeztem ki ő csak annyit tudtam kivenni, hogy azt válaszolja valami “szolgája”. Ezt a videót ne úgy nézzétek mint a szokásos utcai bunyós videókat, hanem mint egy hős tettet. Amelett KÖSZÖNJÜK NEKED SZOLGÁLÓ!” arcomon kissé keserű vigyor terült szét, hisz leesett, hogy részegségem, raccsolásom és az arcom előtt lévő sál teljesen érthetetlenné tehette amit akkor mondtam. Igazán nevetségesnek gondoltam újonnan szerzett nevemet de hát ez van, már nem tudtam rajta változtatni. A kommentek nagy része biztató volt, ha sikerült kiszűrni szokásos “szarozást”. Teljesen elfogadtam, hogy én vagyok a szolgáló és, hogy ez kötelezettséggel jár.
Természetesen senki nem kötötte össze velem a videón látottakat, sőt igazából a youtubeon is elcsendesült egy hónap után. Kezdtem elérni azt a szintet a délutáni ökölharc edzéseken, hogy már nem tudtam túl sok újat tanulni akkori edzőtársamtól, így hát lecsökkentettem az ilyen jellegű gyakorlások számát és elkezdtem az általam “Járőrözésnek” gondolt bolyongást. Nyakban a sállal fejemen kapucnival vágtam neki a kisváros legveszélyesebb elszegényedett utcáinak. Sokszor kiabáltak nekem, vagy szóltak be de ezeket magamra sem vettem hisz a célom csak annyi volt, hogy ha kell segítsek. Teljesen átszellemülten jártam az utcákat és szememmel kémleltem az esetleges veszélyt. Aztán a harmadik hónapban, meg is találtam a keresett bajt. Egy kocsma előtt állt egy kisebb lány koszorú, akiket egy nagyobb, fiúkból álló csoport vett körbe. Láttam, hogy a lányok rémülten próbáltak kitörni a gyűrűből, de minden próbálkozáskor, csak annyit értek el, hogy valamelyik bunkó letapizva őket visszalökte középre. Látásból ismertem a bandát, a helyi konditerem “vagányai” voltak. Hatalmas szerekkel agyonpumpált izmaik és láthatóan majom szintre visszafejlődött agyuk minden élő embert taszított. A sálat gondosan felcsúsztatva arcomra és elindultam a csoport felé miközben a fiúkat számoltam. Heten voltak és közűlűk négyen igazán jól megtermettek. Hárman jóval fiatalabbak voltak, körülbelül tizenhárom évesek de láthatóan élvezték a játékot. Tudták, hogy behemót barátaik megvédik őket ha valami balul ütne ki, például ha az egyik lány megpróbálná megpofozni vagy ilyesmi. Az erősen ittas lányok középre szorulva sikongattak és zokogtak, de körülöttük senki nem tett semmit. A kocsmában ülő fiúk rettegő tekintettel bámulták hatalmas izmos majmokat.
- Hé gorillák! - Szóltam oda, a csoportnak amikor az út közepére értem. A legnagyobb felém fordult és arcán meglepettséggel, bámult rám. Nem lehetett hozzászokva, hogy bárki szembeszáll vele.
- Mit szóltál te kis köcsög! - Kapta fel a vizet, amikor rájött, hogy mi is az a gorilla, és kilépve a gyűrűből elindult felém. Az egész társaság felsorakozott mögé és vihogva léptettek felém, egy jó két méterrel társuk mögött. Már sikeresnek könyveltem el az akciót, hisz a lányoknak sikerült beiszkolniuk a kocsmába, és elhúzva a függönyt már védettségből figyelték az eseményeket.
- Na kezdjük te szarrágó! - Ordítottam el magam mikor, elég közel ért az elöl haladó szteroidhuszár. Feldühödve próbált bemosni nekem egyet. Szinte röhejesen lassúnak éreztem, edző partnereimhez képest. Az adrenalin elárasztotta a testem, és mint a támadó oroszlánok levittem a súlypontom. Az ütés fejem mellett száguldott el mivel sikerült a megfelelő ritmusban ellépnem, karomat nyaka alá csúsztatva, egy begyakorolt mozdulattal mögé léptem. “Iriminage Omote” gondoltam magamban az egyik első technika nevét amit megtanultam az Aikido edzéseket. A behemót feje hatalmasat csattant a betonon így tudtam, hogy egyhamar nem fog talpra vergődni. Villámgyors léptekkel, csökkentettem a távolságot, magam közt és hat szintén felém igyekvő majom között. Az egyik széttárt karokkal próbált földre teperni, de én rámarkolva vállaira hatalmas erővel lerántva állon térdeltem. Átlépve rajta, már vetettem volna rá magam a következő támadómra, de hirtelen egy pillanatra elmosódott minden. Állkapcsomat nem túl erős, de igen zavaró ütés találta el. Éreztem, hogy állam felrepedt, és a sál mohón kezdi beinni vérem. A megszédülésem kihasználva az egyik kis nyurga kölyök, gyomron vágott ami a megszokottnál nagyobb fájdalmat okozott így kissé meggörnyedtem. Ekkor megtörtént az ami korábban sosem... Kikapcsoltam az agyam. Ökleim szinte maguktól kezdték el a kombinációt. Áll, gyomor és végül ismét áll. A kölyök eldőlt utolsó ütésemtől. Nem érdekelt ők mit csinálnak. Egyenesen belerohanva az egyik gorilla gyomrosába, elé ugrottam és lendületem kihasználva teljes testemből, a térdébe talpaltam. Éreztem, hogy a csont megreccsen súlyom alatt. Miközben összeesett, még kettőt vágtam az állára, majd tekintetemmel a megmaradt három ellenséget keresetem. Azok azonban nyúl módjára szaladni kezdtek. Az elsőnek rám támadó gorilla ekkora már szédelegve talpra állt, és vérző fejjel tántorogva indult el felém. Nem foglalkoztam, vele inkább a kábultan fekvő kölyökhöz sétáltam oda. Szokatlanul fájdalmas volt a gyomros amit tőle szedtem be és kíváncsi voltam mi ennek az oka. a félhomájban meg is pillantottam a kezén lévő fekete boxert ami csak azért nem okozott számomra komoly kárt mert a használója szerencsére egy gyenge féreg volt. Rálépve csuklójára lehúztam kezéről a fegyvert és zsebembe dugtam. A kocsma felé fordulva, megpillantottam a mobil telefonok armadáját, ami az ablakból rám szegeződött. Intettem a lányoknak, és végignéztem áldozataimon. Örömmel konstatáltam, hogy túlzottan súlyos sérülése egyiknek sincs, így rohanva indultam el, nehogy valaki kövessen.
Amikor már majdnem a kolinál jártam csak akkor vettem le a vérmocskos kendőt. Has falam sajgott, és ökleim kicsit felrepedtek, az edzés ellenére is. A fürdőszobába futottam, és a tükör előtt néztem meg sérüléseim. Szerencsére az államon csak egy apró repedés volt, amiről úgy döntöttem, hogy nem érdemel sebészi beavatkozást. Már a vérzés is elállt, de államat és nyakamat alvadt vér borította. Gyors fürdés után, letapasztottam a sebet és lefeküdtem aludni, mielőtt szobatársaim megjöttek. Nem volt kedvem magyarázkodni a sérülések miatt, és reméltem, hogy másnapra már kevésbé lesz csúnya.

Harmadik fejezet
Elsőzők

Tévedtem. Másnapra sokkal rosszabb lett. Alig tudtam kiegyenesedni a fájdalomtól ami testem szinte minden pontján támadott. Semmit nem mutattam ki, ami nehezebbé tette a dolgot. Mindenkinek azt mondtam, hogy csak elestem, és szerencsére mindenki túl szerencsétlennek gondolt ahhoz, hogy azt vélje én vagyok a Szolgáló. Amellett az is az előnyömre vált, hogy az aikido elismertsége sem volt túlságosan magas. Mindenki csak táncnak gondolta ami bár baromira bántott, de jelen helyzetben igazán hasznosnak bizonyult, mivel segített az álcámban. Ezúttal sokkal hosszabb időbe telt mire meggyógyultam. Elmentem másnap egy alibi edzésre, mielőtt meglátogattam volna a dokit. Ezek a sérülések már nem volt játékok és féltem, hogy komolyabb bajom is lehet hisz csak óvatosan tudtam venni a levegőt és a hasfalam szinte szétrobbant a fájdalomtól. Amikor az orvos megkérdezte mi történt akkor azt állítottam, hogy belerohantam egy botba edzésen. Kaptam kenőcsöt és fájdalom csillapítót, és egy hét fekvést írt elő amit természetesen eszem ágában sem volt betartani. Amikor kiléptem az orvostól meglepetésre a váróban ott ült kis nyurga kölyök akit megsoroztam két nappal korábban. Hiányoztak az első fogai, és lila foltok borították az arcát. Nagydarab anyja villámló tekintettel ült mellette, miközben ő a földet bámulta. Kis szánalom futott keresztül rajtam, de nem foglalkoztam vele. Meggyőződésem volt, hogy ennek a kölyöknek is segítettem azzal, hogy megmutattam az út amin járt mihez vezet. Még elég fiatal volt így volt esélye megváltozni.
Hörcsög és Donga észrevették a hasfalamon lévő hatalmas lila foltot. Jó barátokhoz híven mindent megtettek, hogy “kínozzanak” gyógyulási időm alatt. Ők már gyanakodtak, hogy ez nem egy egyszerű edzési baleset de szerencsére nem pedzegették tovább. Ehelyett viszont mindent megtettek, hogy minél többször megnyomják valamelyik sajgó pontom. Egyszer Hörcsögnek sikerül mögém lopóznia a gépteremben amikor épp belemerültem egy oktatóvideóba és egy fakanál nyelév sikerült a hasfalamat megnyomnia melytől összerándulva lefejeltem az előttem lévő monitort. Persze mindenki kiröhögött de üdítő volt ez a baráti őrültködés. Amellett sikerült elterelni a gondolataimat a Szolgálós kötelezettségekről így néha sikerült rendesen aludnom és pihennem és a gyógyulásom is megfelelő ritmusú volt.
A későbbi napokban rájöttem, hogy önnön kisvárosomban való barangolással hatalmas hibát vétettem. A hírem elterjedt és a körém íródott legenda tovább nőtt amikor újabb videók jelentek meg a neten. Valahogy sikerült összekötniük két esetet és ezek az új videók már “ A Szolgáló újra rendet tett” vagy “ Szétverték szarházikat hála a Szolgálónak” címmel jelentek meg. Az informatika órán olyan osztálytársaim nézték rajongva felvételeket akikkel általában nem beszéltem, sőt kifejezetten utálta. Sokszor előfordult, hogy odajöttek zrikálni, hogy “ Na mi van nagy karatéjos, te sosem tudnál ilyet.” Persze én csak legyintettem rájuk, és csináltam tovább a dolgom. A hírnév súlyossá vált, de látványosan változott a kisvárost. Az emberek szembe mertek szállni a “nagy emberekkel” akik eddig terrorizálták őket. A polgárőrség is járőrözésbe kezdett és a rendőrség is mintha komolyabban vette volna az ilyen utcai randarílozásokat. Egyik edzőterembe járó ismerősöm mesélte, hogy a fickó akinek a combjába beletalpaltam az abbahagyta az edzést, mert a térde teljesen szétment. Az orvosok szerint sose fog rendbejönni. Nem, éreztem sem bűntudatot sem szánalmat. Ő már nem volt gyerek, tisztába volt mit csinált és tudta, hogy mi lehet a következménye. Azt rebesgették, hogy a rendőrség túlterheltsége miatt a jegyzőkönyv felvétele után leállították a nyomozást.
Ennek ellenére is tudtam, hogy abba kell hagynom a kisvárosban az “őrjáratozást”, hisz ha még egy eset lett volna itt akkor bizonyossá tettem volna, hogy helyi vagyok, amellett pedig az emberek sokkal árgusabb szemmel jártak az utcán mint korábban. Minden bőrdzsekis kapucnis srácra felfigyeltek, így teljesen ellehetetlenítettek. Rádöbbentem viszont, hogy minden bajom abból adódott, hogy csak egy kisvárosban voltam ahol bár nem ismer mindenki mindenkit, de azért nincs tömeg amibe beépülhettem volna. Viszont nem akartam leállni, elkezdtem elhinni magamról, hogy tényleg tehetek valamit a “rend” érdekében. Persze tisztában voltam vele, hogy nem törhetek rá a maffiára egy hátirakétával és egy minigunnal, de azért legalább pár emberen segíteni akartam ahogy erőm engedi. De azt viszont el akartam kerülni, hogy követőim legyenek. Féltem a felelősségtől a felelőtlen felkészületlen személyek iránt. Hisz én rengeteg edzés és felkészülés után kezdtem bele az egészbe de ha más belekötne egy olyan bandába mint én korábban az komoly veszéllyel járhat, és rosszabb esetben az életébe is kerülhet.
Volt egy dolog amit viszont hatalmas sikernek éreztem. Rohamosan megugrott az érdeklődés a környéken a harcművészetek iránt. A legtöbben pár edzés után feladták de néhányan komolyan elkezdtek edzeni. Ez persze nem csak az én érdemem volt, de a video terjedése tényleg felkeltette az emberek érdeklődését. Egy kisebb underground közösség épült Szolgáló kultusza köré. Blogokon vitáztak rólam és a videók alatt rohamosan nőtt a nézettség. Még a tv-be is volt rólam egy bevágás,egy “Vandalizmusról és utcai erőszakról” szóló műsorban bár nem emeltek ki. Élveztem a hírnevet, de nem igazán érdekelt. Azon törtem a fejem, hogy miképp tudnám folytatni. Pár hét töprengés után meg is alkottam új haditervemet. Az egyik nem messze lévő várost jelöltem ki új terepnek. Igazán rossz környék volt és híresen sok verekedésről ismerték az emberek. Csak egy este, csütörtökön járőröztem de akkor négy órát. Ezt úgy sikerült kiviteleznem, hogy csütörtökön nem aludtam benn a koliban hanem haza jártam, de nem közvetlenül mentem családomhoz, hanem először át az új területre ott elvégezve a járőrözést és onnan vissza. Mivel tavasz közepén jártunk már új “szuperruhát” kellett választanom. A zöld trikóra a farmerre és az edzőcipőre esett végül a választásom a praktikusság miatt. Amellett egy hátizsák is az állandó társam lett amiben “felszerelésemet” hordtam. Ez sebkezelő dolgok, egy váltás póló, egy üveg víz, a sálam és még pár apróság. A zsebemben pedig ott lapult a boxer, amit előző ütközetemkor zsákmányoltam, hogyha durvábbá váltak volna a dolgok.
Elő estémen csak ismerkedtem a tereppel. A közvilágítás hiányosságai komoly örömöt jelentettek a számomra, mivel ez elősegítette inkognitóm megtartását. Az viszont látványos volt, hogy a rendőrség figyelme a külvárosi bűnözéstől sújtott környékekre nem terjedt ki. Ahogy az utcán jártam szinte tapintani lehetett a rettegést. Nem azért volt minden kihalt mert nem akartak volna kijönni az utcára, hanem mert nem mertek, mivel féltek a putriból éjszaka előmerészkedő söpredéktől.Ez a felismerés még inkább feltüzelte a cselekvési vágyat bennem.
Hála a nagyvárosnak, gyorsan megtaláltam a bajt. Épp az egyik putritelepre kanyarodtam be, a sötét alig kivilágított utcában, amikor megpillantottam a három a gyanús fiatalt egy tragacs mellett. Megálltam és egy fa mellől kezdtem figyelni őket. A járgányból még két húszéves körüli srác szált ki és egy maximum tizenegy éves kiskölyök. Mindenki bagózott a társaságból, és hangos ordítozás kíséretében haladtak a belváros felé. A lehető legkisebb feltűnéssel követtem őket, ahogy az utcán végigmenve kukát rúgtak fel és ágakat törtek le. Nem tettem ekkor még semmit, az utcakép védelme nem érdekelt az embereken akartam segíteni és úgy véltem ezek az alakok nem olyan fából lettek faragva, hogy megelégedjenek rongálással. Sajnos a sejtésem beigazolódott. A mocskok úgy döntöttel, hogy a vidéken már régóta elhíresült “elsőzést” játszoák aznap este. Ez a helyi bandák kedvelt játéka volt. Sokat hallottam róla de még életben sosem volt szerencsém hozzá korábban. A “játék” lényege az volt, hogy egy kisebb banda beszervez egy kisgyereket és azt ráuszítják valakire aki az utcán mászkál. Ha az illető nem hagyja magát megalázni a majomtól akkor felháborodva miért bántanak egy gyerket, beszállnak a többiek és elverik az áldozatot.
Ezúttal egy néni volt a célpont, aki egy gurulós táskát húzott maga után. A kezei remegtek és színkavalkádos ruháját már megrágta az idő. Alig haladt, így a szarháziknak könnyű volt utolérni. Az öt nagyobb fiú hátrább maradt, míg a kiskölyök előre rohant és egy lendületes rúgással fellökte a néni táskáját. Nem kellett többet látnom... Futva húztam elő táskámból a sálat. Gyors mozdulatokkal kötöttem arcom elé, és löktem be a táskám egy bokor alá. Elsüvítettem az öt majom mellett, és vérszomjasan ugrottam neki a néni körül káromkodó, köpködő és röhejesen ugráló kölyöknek. Sikerült szerencsére uralkodnom magamon, így csak tenyérrel kentem le egyet a taknyosnak, aki ettől a földre roskadt volna ha másik kezemmel nem markolok bele a pólójába és húzom viszább bandája felé. Minél távolabb akartam tudni őket a nénitől, nehogy véletlenül megsérüljön. Meglepetésemre a mocskok nem rontottak nekem. Az egyik idősebb közülük előre lépett, és beszélni kezdett.
- Látom nagyon kemény vagy. Meg tudsz verni egy gyereket. De ilyenkor bezzeg fosol. Mint minden ilyen paraszt. - Nem akartam hinni a fülemnek. Még önmagát akarta előadni a jó védelmezőjének, és engem a “gyermeket bántó” szemétládának. Kihúztam magam és magunk közé dobtam a fogásomban vergődő majmot.
- Ugyan kérlek. Mindketten tudjuk, hogy te küldted rá arra a nénire ezt a fasszopót.- a hatás kedvéért nem erősen de jelzés értékűen közelebb rúgtam hozzá az épp talpra álló gyereket. A korábban beszélő elvigyorodott és leköpött. Nem mozdultam meg csak szemeimet belé fúrva készültem a támadásra. Előrenyúlva meg akarta fogni pólómat, de gyorsabb voltam nála. Kilépve támadásának vonala mellé, oldalba rúgtam majd megfogva kinyújtott kezét a földre rántottam. Fedezékként használva a földön fekvőket a szélen álló felé mozdultam el és szélsebes ütésekkel, még a kedvét is elvettem attól, hogy megtámadjon. Ütéseimmel úgy bontottam le mint ha csak valami precíziós műszer lennék. De ez az egy irányba való összpontosítás hiba volt, mert azalatt az egyikük mögém került és a földre tepert. Éreztem, hogy elvesztettem az előnyöm sőt még vesztes helyzetbe is kerültem. Rugdosni kezdtek, miközben az egyikük a hátamon térdelt. Olyan dolog történt ami korábban soha. Félelem járta át a testem.Nem olyan mint amit a dolgozatok előtt éreztem vagy amiket a sunnyogáskor, ha eltitkoltam valamit. Nem ez igazi haláltól való félelem volt. Tudtam, hogy ezek nem fognak leállni, ha én nem állítom le őket. Sőt utánam lehet még a nénit is elintézik. A sokadik rugás után viszont a félelem átalakult, lángoló dühvé és megvetéssé. El akartam pusztítani őket, mert ők is meg akartak ölni engem. Akkori állapotomat meghazudtoló sebességgel kaptam hónam alá az egyikük lábát, és miközben talpra löktem magam kényszerítettem őt földre. Mintha csak egy porszem lett volna úgy ráztam le hátamról az engem földön tartani próbáló senkiházit. Kilépve a gyűrűből, belekönyököltem az egyik meglepődött támadó arcába aki egyből a földre esett. Miközben továbbléptem még egyszer fej berúgtam, hogy méginkább elvegyem a kedvét attól, hogy felkeljen. Lüktetett ereimben az adrenalin, és elmémet csak egy dolog töltötte ki. “Nem veszíthetek!”. A korábban engem megszólító fiú is talpra vergődött így ismét hárman álltak velem szemben. Tekintetük nem volt már olyan elszánt kivéve a “vezetőjükét”.
Hátrálva figyeltem a reakciójukat. Az engem leköpő rohadék széttárt karokkal nekemrohanva próbált újra leteperni röhejesen nézett ki ahogy koordinálatlanul tartott felém. Természetesen sikerült mellé lépnem és jobb kezemmel csuklóját markolva a bal kézhajlatommal pedig a könyökét feszítve fejjel előre a kerítésnek löktem. Korábban nem hittem hogy valaha bárkin is használom majd az “udekiminaget” de szerencsére az ellenségem minden józan észt meghazudtolóan vetette magát ellenem. A földön elhasalva mögöttem maradt és egy pillantással tisztáztam, hogy már nem jelent veszélyt így még talpon lévő támadóim felé fordultam. A maradék két még nem a földön vergődő fiú feltett kézzel jelezte, hogy ők inkább megúsznák koponyatörés nélkül. A harag viszont lángolt bennem, és eltörölte a bennem lévő józanságot. Eléjük léptem és az egyiket teljes erőmből gyomron vágtam, a másikat pedig fordulásból ágyékon térdeltem. Elém térdelve omlottak megtörten a földre. A nénihez sétáltam aki lemerevedve figyelte az eseményeket. Örömmel láttam, hogy kutya baja csak egy kicsit rémült.
- Kérem menjen egy telefonhoz és hívjon mentőt ezekhez ha öt percen belül nem lépnek le. A városban pedig terjessze el, hogy a Szolgáló itt van!

Negyedik fejezet
Álarc nélkül

Messze nem éreztem magam olyan rosszul másnap, mint előre vártam. A testem megerősödött az edzésektől és a felkészüléstől. A bizalmam a városok öregjeiben szerencsére helytálló volt. Egy héten belül tele voltak a blogok a hírrel, hogy Szolgáló újra lecsapott. Ezúttal azonban a rendőrség is foglalkozott az üggyel. A hírek szerint az egyik támadó komoly sérülésekkel került kórházba, de a többiek is nyolc napon túli sérülést szenvedett. Máig úgy vélem, hogy csak látszólag foglalkoztak az üggyel és semmilyen tényleges nyomozást nem végeztek, hisz ha komolyan elkezdtek volna vizsgálódni akkor rájöhettek volna a kilétemre.
Új szinten éreztem magam. Már tudtam mik a céljaim és félelem nélkül végre bírtam hajtani őket. Az edzéseken sokkal magabiztosabban és céltudatosabban tudtam viselkedni. Tisztában voltam vele miket kell még fejlesztenem. Nem fért bele az időmbe, hogy még több edzést beiktassak, hisz már így is feltűnt barátaimnak megváltozott viselkedésem. Hörcsög, Donga és Matesz nem értették miért nem járok ki velük kocsmázni és miért hagytam abba az olvasást, hisz előtte órákat töltöttem a lapok felett. Zavarta őket új távolság tartó viselkedésem és az is, hogy csütörtökönként “haza” jártam. Próbáltam több időt rájuk fordítani, de amikor nem járőröztem vagy edzettem egyfajta ürességet éreztem. Sokkal jobban szerettem Szolgáló lenni mint Botond. Nem mintha rossz életem lett volna, hisz mindenem meg volt amit akarhattam volna, de éreztem, hogy én nem abból a fából lettem faragva aki képes leülni, és bámulni ahogy minden tönkremegy körülötte. Tennem kellett és Szolgáló volt az egyetlen út ahhoz, hogy igazán komoly eredményt érjek el. Elalvás előtt mindig elképzeltem, hogy egyszer majd nem leszek megkötve és szabadon Szolgálóként segíthetek az embereknek. Tudtam, hogy ez csupán vágyálom de mégis segített abban, hogy jobban érezzem magam a beszürkülő mindennapokban. Aztán végül minden héten eljött a nap amire mindent feltettem. Úgy vártam a csütörtököket mintha minden héten szülinapom lett volna. Amikor felszálltam a vonatra, hogy átutazzak az új helyszínre teljesen átszellemülten gondoltam végig az útvonalat amit be akartam járni.
Három hét telt el utolsó összecsapásom óta. A város teljesen nyugodt volt bár még mindig szinte üres. Az emberek féltek lejönni az én tevékenységem ellenére is. Viszont az elsőzők sem voltak már olyan bátrak. Annyit sikerült elérnem, hogy ezen brutális játék viszább szorult. Úgy döntöttem kihívom magam ellen a sorost és kimegyek a teljesen külvárosi részre ahol a putrik és romházak voltak. A szeméttel lepett utcákon rajtam pár drogoson és kurván kívül nem lehetett senkit látni. Még a rendőrök sem szerettek bejönni ebbe a városrészbe, hisz olyan rém történetek járták, hogy még a fegyveres járőröket is képesek megtámadni ezek a mármár elvadult bandák. Szerencsére itt nem volt könnyű lőfegyverhez jutni, de azért a késelések igen gyakorinak számítottak. Csak kevés nem helyi mert gyalog bemenni ezekbe az utcákba. Amikor befordultam az egyik utcán ahol két kurva egy elromlott alig pislákoló lámpa oszlopának dőlve várta a kuncsaftokat, megpillantottam két egymással szemben álló négy-négy fős bandát. Az öltözködésükről és a stílusukból lerítt, hogy együk sem az a földre szállt angyal. Hangos ordítozás és káromkodás kíséretében egymásnak estek és röhejes rendezetlen kapálózás szerű mozdulatokkal csépelni kezdték egymást. Szórakoztató káoszban dulakodtak egymással a harc alapvető ismereteit nélkülözve. Elsétáltam onnan vissza az állomásra. Senki olyan nem volt abban verekedésben aki nem érdemelt meg pár törött bordát és sebet. Sajnálatomra és egyben örömömre is úgy értem vissza a belvárosba, hogy senki sem volt rászorulva a segítségemre. Fiatalok csoportjai sétálgattak az utcákon, az egyik kocsmába tartva ahol eltölthetnek pár pihentető órát. A helyi gimnázium diákjai lehettek, azok a tipikus egymásnak menőznek de amúgy a légynek sem ártanak típusok. Nem is foglalkoztam velük, hisz sosem az ilyenekkel van a gond.
Mivel volt még pár órám a vonat indulásáig így leültem egy padra és élveztem a kellemes esti hőmérsékletet. Már megszokásból is körülnéztem, hogy megkeressem a térfigyelő kamerákat amivel a belváros tele volt. Az egyik egyenesen arra a padra volt állítva amin ültem, így vigyorogva beleintegettem. Az volt a meggyőződésem, hogy itt senki nem lenne olyan hülye, hogy balhézni kezdjen. Tíz perc ücsörgés után azonban kiderült, hogy tévedtem. Két “raj” srác jelent meg a parkban minden élőbe belekötve, akik elmentek mellettük. Felálltam és nekidőltem az egyik lámpaoszlopnak, hogyne ülő helyzetben kelljen fogadnom őket. Táskámat letettem magam mellé és vállamat mozgatva készülődtem. Nem vártam már az estére ilyesmit, és tudtam, hogy esélyem sincs felkötni a sálat észrevétlenül. Próbáltam kerülni a szemkontaktust de ennek ellenére is meghallottam a jól ismert dumát.
- Mit nézel? MI? - Alpári hanghordozásuk bántotta a fülem. Nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak.
- Csak két túlfejlett amőbát, akik megtartották kezdetleges intelligenciájukat. - Tudtam, hogy egy szavamat sem értik de jó érzés volt ezzel is jelezni feléjük sötétségüket.
- Mit ugatsz? - Ordította és kinyomott mellkassal nyakát nyújtogatva elém állt. Végigpásztázva rajta tekintetem, rájöttem, hogy utoljára ilyen viselkedést a természet filmekben láttam a gorilláktól. Már csak önnön mellkasának döngetése hiányzott a tökéletes összhatáshoz.
- Ugyan kérlek. Inkább menjél haza,és tanulj meg olvasni ahelyett, hogy itt vagánykodsz. - Higgadtságom teljesen megzavarta. Hozzá volt szokva, hogy az emberek megijednek hatalmas felpumpált izmaitól és alpári stílusától. Haverja mögötte állva folyamatosan járatta a szemét között. Nem tudott rájönni, hogy merre fognak az események folytatódni. Az elöl álló hátralépett egyet és rákvörös fejjel ökleit szorítva elment. Amikor messzebb értek elvigyorodtam, mert eszembe jutott az aikido mesterem egyik tanítása. “Ha jársz az utcán lássák a szemedbe a samurait! A legnagyobb győzelem az amikor harc nélkül meg tudsz oldani egy helyzetet.”
Ránézve az órámra cifra káromkodásban törtem ki, mivel mindössze pár percem volt a vonat indulásáig. Vállamra csapva a táskámat teljes erőmmel rohanni kezdtem a vasútállomás irányába.

Ötödik fejezet
Vérszomj

Teltek a hetek sőt a hónapok és nem történt semmi. Edzettem, aludtam, hülyültem a barátaimmal és csütörtökönként jártam az utcákat, de valahogy a baj mindig elkerült. Néhol a sikátorokban megpillantottam pár drogost, azonban ezt nem éreztem a hatáskörömnek. Nem érdekeltek az olyan gyenge emberek akik függenek a szerektől. Az ő életük és ők választottak, arra pedig nem voltak elegek a képességeim, hogy megmentsem őket saját maguktól. Meg nem is akartam igazán. Néha napján végigmentem saját városomban is de semmit nem találtam ami igényelte volna a figyelmem.
Úgy éreztem, felesleges lettem és ez a kínzó érzés szinte felemésztett. Olvastam a híreket és tudtam, hogy lett volna még tennivalóm, csak egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtaláljam. Rádöbbentem, hogy ha nem lépek más irányba akkor a munkám egyszerűen fölöslegessé válik és én beleroppanok ebbe a csalódásba. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy lecsökkentem az edzésidőt, sőt a barátaimmal az együttlétet is megkurtítottam. Nem tudtam már boldogságot lelni a civil életemben és kezdtem elszakadni teljesen attól aki Mészáros Botonddá tett. A Szolgáló akartam lenni és ezért mindent megtettem.
Az így nyert időben is járőrözni jártam két másik közeli bűnözésben igen érintett városban. Elvakulttá váltam és küzdeni akartam. Az akaratom természetesen sikerrel járt de oly formában ahogy sosem gondoltam volna.
Két hónap telt el a parki összetűzés óta. Két hét volt a nyáriszünetig és pár hete kezdtem el a megerősített járőrözést. A külvárosi földutakat szemeltem ki mert úgy informálódtam pár helyi ismerősömtől,hogy ez a legbalhésabb rész és itt a legjellemző, hogy a “rajok” kötözködnek. Az egyik ház bejárójában pillantottam meg a kis csoportot ahogy ordibáltak és füttyögtek. Ismerve a fajtájukat tudtam, hogy itt be kell avatkoznom. Egy fa mögé beléptem a korom sötétbe és elővettem a sálamat. Természetesen a közvilágítás csak itt-ott működött így az egész területen egyfajta kellemetlen félhomály uralkodott. A zsebembe belecsúsztattam a boxert a táskát pedig lecsúsztattam a bokrok alá. Teljesen átszellemülten léptem elő és céltudatosan indultam a csoport felé. Az egyikőjük észrevéve megbökte társa vállát és rám mutatott.
- Hé öreg, ki ez a majom? - hangjában megvetés és gúny keveréke uralkodott. - Mit akarsz csira?! Téged is elkenjünk?! - Intézte mondandóját ezúttal nekem.
Ekkor vettem észre a kerítés tövében kuporgó saras arcú fiút akit eddig terrorizáltak a rohadékok. Mindössze öten voltak és nem túlzottan erős testalkatúak. Ketten rúgásokkal ostromolták a srácot, aki nem lehetett idősebb tizennégy évesnél. A harmadik időnként leköpte vagy ráordított az áldozatra.
Ez a viselkedés olyan szinten felháborított mint ezelőtt semmi. Láttam, hogy a fiú a könnyeivel küzd de uralkodott magán, mert nem akarta megadni a ellenségeinek ezt az örömet. Kezét ökölbeszorította és csak tűrt. A támadók is korabeliek lehetettek, első ránézésre osztálytársai. Sok ilyet láttam amikor egy srácot kitaszít magából a “közösség” és utána mindenki csak terrorizálta azt a személyt.
- Miért tűrsz?! - Ordítottam oda egyenesen a szemébe nézve. Önmagamból teljesen kikelve és felháborodva. - Mond csak, miért tűröd ahelyett, hogy széttépnéd őket? - Nem törődtem az ellenségeimmel, csak a fiúra bámultam aki elfehéredve térdepelt a kerítésnek nyomódva. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Támadó oroszlánként, szélsebesen vetettem rá magam a mocskokra. Teljes lendületem kihasználva beletérdeltem a legelöl álló gyomrába míg könyökömmel állon vágtam. A képzetlen kölyök kapálózva próbált védekezni, minden sikert mellőzve, támadásomtól azonnal a földre zuhant.
Barátai rémülten hátráltak pár lépést így hozzáfértem a fiúhoz. Tekintetemet az ellenségen tartva a hóna alá nyúlva talpra emeltem. Pehelykönnyű teste szint talpra röppent a rántás hatására.
- Mi az kutyák, most vagánykodjatok! Még mindig kétszeres a túlerőtök. - Ordítottam. Láttam, hogy tétováztak de mégsem tágítottak hisz egyik társuk szinte ájultan vérző állal a lábaimnál fetrengett. Meglepett ez az összetartás amit tanúsítottak, hisz eddig nem láttam még ilyet hasonló férgektől.
- Akkor kezdjük az órát. - szóltam higgadtságot színlelve. -Először is, ti csak egyszerű csótányok vagytok ehhez a kölyökhöz képest. Semmi jogotok kezet emelni rá! - Minden akaraterőm ellenére, nem bírtam türtőztetni magam. Elárasztott a gyűlölet az elmém. Oldalra pillantottam és olyan érzésem támadt, mintha tükörbe néztem volna. Ugyan az a gyülölettel telt tekintet volt a fiú arcán, mint az enyémen. Izmai megfeszültek és láttam, hogy csak arra várt, hogy meginduljak.
Úgy éreztem nincs jogom tovább váratni. Villám sebességgel előreléptem, legyőzve a távolságot köztem és célpontom között. Balommal az arcába akartam ütni de szokatlan módon kimozdult előle, bár ellentámadásra nem maradt esélye, hisz másik kezemmel megmarkoltam a trikóját és egy sarok rúgással kisöpörve a lábát a földre taszítottam. Arccal előre a földre zuhant leütve a bőrt orráról és álláról. Társa nem bírta továbbrémülten futásnak eredt. Nem adtam neki esélyt. Átugrottam a lehorzsolt arcú földön fetrengő ifjún és hátulról megragadtam a pólóját, ami bár szétszakadt de így is megállította a futásban. Elkövette a legnagyobb hibát amit tehetett, szembe fordult velem. Teljesen sokkolódott a színtiszta gyűlölet és megvetés láttán ami rá várt. Arcából elszállt a vér és hátrálás közben a földre zuhant. A kezeit remegve maga elé tartotta és magzat pózba össze gömbölyödött. Zokogott és rimánkodott, pedig előtte ő nem kegyelmezett. Oldalra tekintve mosolyra húzódott a szám. Megmentettem rajta ült megmaradt támadója mellkasán és öklével arcát sorozta. Ütései gyengék voltak ahhoz, hogy komolyabban megsebezzék a fiút de egy leckének megfelelő volt. Odaléptem és mint korábban a hóna alá nyúltam és talpra állítottam.
- Tűnj innen. Ezeket majd én intézem tovább. - bólintott majd megfordult és sétálni kezdett. Utána néztem és járásában olyan büszkeség és erős jelent meg ami, kortársaira nem volt jellemző - Hé várj egy kicsit. - megfordulva belé döftem a tekintetem. - Legközelebb tépd szét őket, ha ilyen történik... Világos?! - szóltam utána mire ő csak vigyorogva bólintott, koszos arcáról sugárzott a vidámság.
- Mi van itt? - Hallottam az udvar felől és megpillantottam egy zseblámpa fényét is. A ház tulaja, ami előtt a balhé volt, gyors léptekkel tartott a kijárat felé. Még egy pillantást vetettem a szánalmasan össze gömböjödött zokogó fiúra majd elfordulva visszafutottam táskámhoz.
Visszafelé sétálva gondolataim elvonták a figyelmem, miközben beletömködtem a táskámba a sálamat. Megrémített önnön viselkedésem és az, hogy mennyire ellenszegültem az Aikido mentalitásának. A fiúk nem támadtak én mégis folytattam a verekedést. Így elmerengve gondolataimban ért az újabb támadás.
Egy roncsnak is beillő autó hajtott felém nagy sebességgel a földúton, lehúzódtam és a bokrok közé léptem. A járgány nemsokkal mögöttem megállt és kiszállt belőle négy nagydarab felnőtt és a korábban elsőnek kiütött felrepedt állú fiú.
- Gyerekkel vagánykondsz, te geci?! - Deja vum támadt a mondat hallatán, de így is sebes mozdulattal elővettem a sálat a táskából és a jól begyakorolt mozdulattal arcom elé kötöttem miközben kiléptem fedezékemből és lelöktem a táskám.
- Nem hallom te buzi! Te verted be a fiam állát?! - Az apuka inkább hasonlított valami űrlényre mint emberre. A fehér koszos trikó alól kilógtak zsírpárnái, és feje aránytalanul kicsi volt testéhez képest. Virsliszerű ujjai között egy husángot szorongatott. Társai hasonlóan néztek ki csak kicsit soványabb változatban. Mindannyian nagyobbak szélesebbek voltak nálam bár tudtam, hogy ez semmit nem jelent.
- Igen. Gondoltam megnevelem ha már neked nem sikerült. - Szóltam higgadtan. Tudtam, hogy ez nem egy olyan kaliberű harc lesz ahol megengedhetem magamnak, hogy az érzelmeim irányítsanak. Itt a tapasztalatnak és a tudásnak kell vezetni a kezem nem pedig a dühnek. Egy rossz mozdulat és eltalál a bot. Akkor pedig vége a dalnak.
- Na most adok én neked te köcsög! - röfögte a fickó és a husánggal támadást indított arcom felé. Én könnyedén kihajoltam a lomha csapás elől és közel lépve megmarkoltam a csuklóját. Acélos szorításom szétnyomta a férfi testén lévő zsírt és bármilyen erővel próbálkozott nem eresztettem. Mindent összeszedve térden rúgtam, majd csukló izületét szabad kezemmel visszahajtva a földre taszítottam. Bár hasonlított a technika arra amit a dojoban gyakoroltunk de sokkal erőszakosabb volt. Hiányzott belőle a könnyedség ami tettem aikidová változtatta volna.
Testsúlyom ráhelyezve az izületre gondolkodás nélkül törtem ki a férfi csuklóját. Szellememben nyoma sem volt a szolgáló születésekor lévő kételyeknek. Nem neveltem vagy védelmeztem az életemért harcoltam, és ilyenkor nincs helye tépelődésnek.
A kocsinál álló banda felhördülve indult meg felém, bár egyiküknél sem láttam fegyvert. Felkaptam a kar hosszú husángot és alapállást vettem fel. Áldottam a rengeteg escrimás videót amit otthon tanulmányoztam és gyakoroltam. A fegyver szinte bele simult a kezembe, és én tudtam, hogy hogyan kell használni. Nekiiramodtam és előre ugorva állon vágtam az elöl haladó lomha hájpacnit. Állkapcsa hangos reccsenéssel tört el, és a földre zuhant mielőtt elérhetett volna. Elugorva mellette egy forduló rugással ágyékon rúgtam a második támadót majd a bottal mérsékelt erővel az orrcsontjára csaptam ami szilánkosra tört az ütéstől. A hatalmas alak térdre rogyott és arcát tenyereibe temetve ordított. Futva rohantam a még kocsinál álló férfi felé aki az ülésről egy vascsövet húzott elő. Már majdnem sikerült szembefordulnia velem, de én hozzávágtam a botot amitől egy kicsit megrogyott és elvesztette a kordinációját, így időtnyerve magamnak ahhoz, hogy közellépjek hozzá. Lendületem kihasználva felugorva mellkason térdeltem, miközben belekapaszkodtam a pólójába. Az ütéstől elejtette a csövet, és levegőért kapkodott hisz tüdeje teljesen összepréselődött a támadástól. Miközben összeomlott a hóna alatt mögé léptem és a nyaka mögé fűzve a kezem megfogtam rajta a sokat gyakorolt fojtó technikát. A nyaki ütőér elszorításával gyorsan sikerült ájulás közeli állapotba hoznom, így amikor elengedtem ernyedt halként esett elém a földre.
- Mondjátok el mindekinek - tekintetem a remegő suhancra emeltem aki beugrott a kocsi hátsó ülésére. - soha ne gyertek utánam!
Sietős léptekkel vettem fel a földről táskámat és indultam a megálló felé.

Hatodik fejezet
Előlépés a homályból

Visszaérve a kollégiumba utam egyből a fürdőszobába vezetett. A tiszta csere ruhában és lemosott arccal újra csak egy sima középiskolásnak éreztem magam. Végiggondoltam milyen feladatokat kell még elvégeznem a másnapi órára és melyik busszal is fogok átmenni majd járőrözni a sulis kötelezettségeim elvégzései után. Szerda volt, így mindenki azt hitte Aikidoról jövök azért vagyok ennyire megizzadva.
Amikor visszasétáltam a szobába meglepő módon csak Donga volt benn. Hassal feküdt az ágyon és a mobilját nyomkodta.
- Cső Bukó! - szólt fel sem pillantva az apró képernyőről. - Milyen volt a paraszt verés?
Testemben megfagyott a vér. Éreztem, hogy mindenem zsibbadni kezd és szám is kiszárad... Hol rontottam el az álcám felállítását. Miképp jöttek rá, és hogyhogy eddig nem szóltak. Donga felült az ágy sarkára és leengedve telefonját rám meredt. Ugyan az a vigyor volt a képén mint amikor megviccelt valamelyikünket.
- Ne mond, hogy azt hitted átbaszhatsz minket? - arca még vidámabbá vált ahogy lerogytam az asztalom mögé. Nem akartam, hogy bárki tudjon a titkomról. - Ne dramatizáld túl a helyzetet, már a második videó óta tudjuk, hogy te vagy az. Aki JÓL ismer az tudja, hogy eléggé szeretsz a központban lenni, és nem vagy bunyósnak sem utolsó. - a “JÓL” szócskát úgy megnyomta hogy még a mondat ritmusából is kiesett.
- Ki tudja még? - szóltam kissé felocsúdva kezdeti meglepettégemből.
- Matesz, Hörcsög és Én tutira. Lángos meg Maxi biztos, hogy nem... - azt hittem, hogy az egész szoba tudni fogja, ha valaki rájön. Értetlenségem látva Donga folytatta. - Lángosnak nem volt esélye észrevenni a viselkedés változásod a sok gyakszi és edzés miatt. Maxi meg pont leszarja mit csinálsz... - ez logikusan hangzott bár még mindig nem igazán értettem, hogy rakták össze.
- Ki jött rá? - arcomba visszatért a vér, és testem is abbahagyta a remegést.
- Természetesen Hörcsög... Hiányolta, hogy senki nem csapkodja az ajtót amikor szilón alszik. Meg a videók is elég árulkodók voltak. Hisz pont amikor nem voltál itt, megjelent egy “hős” a városban Aikido és thai box technikákat használva... Elbaszhattad volna ezzel, ha nem folytatod máshol. - arcán a vigyor álcája mögött aggodalom csillant. - Meg a sérüléseid is csak a vak nem vette észre... Bár meg kell hagyni nagyon kemény vagy, de nem folytathatod tovább így. Egyszerűen öngyilkosság. - hangneme valahogy, olyan higgadt volt, hogy engem is nyugodtan tartott.
- Nem hagyom abba... - jelentettem ki.
- Sejtettem, de akkor sem szabad így folytatnod. Rengeteg az üresjáratod miközben máshol tudnál segíteni. Máskor pedig olyan helyzetekbe hozod magad ahol könnyedén kinyírhattak volna ha egy kicsit kevesebb szerencséd van. Mindenki védje meg magát ahogy tudja, senki nem érdemes arra, hogy kinyírasd magad helyette. - vérig sértett a becsmérelés. Minden helyzetet úgy kezeltem ahogy azt kell... Bár abban igaza van, hogy kellemetlenül sok az üresjárat két akció között, de abban nem értettem egyet, hogy nem érdemes segíteni másokon.
- Meg tudom védeni magam, sőt másokat is. Ez eddig is így volt és eztán is így lesz. - sokat gyakoroltam magamban ezt a klisés agyonhasznált mondatot arra az esetre ha lebuknék. Donga arca gunyorossá vált ettől az akcióhős utánzó viselkedéstől.
- Bukó ne marhulj... Nehogy nekem kelljen mondanom, hogy légy komoly. Bármikor belefuthatsz egy késbe, vagy akár többe. Akkor mit csinálsz, hisz te magad mondtad nekünk, hogy kés ellen védekezni lutri... Még a képzettek is csak ötven százalékos a siker aránya. - amit mondott tény.
Felálltam az asztaltól és kisétáltam a folyosóra. Most kezdtem érezni, hogy mennyire is kifárasztott a nap. Lehuppanva az egyik kirakott fotelba gondolataimba merülten. Nem tudtam miképp tudnék jobban tevékenykedni hisz nincs autóm, de még egy robogóm sem amivel tudnék közlekedni. Nem akartam offenzívebb lenni sem, hogy rárontsak azokra akiket bűnözőnek gondolok hisz ez amellett, hogy oltári nagy marhaság lett volna még akár a rendőrséget is rámhozta volna. Miközben ezen agyaltam a zsebemben lévő telefon megrezdült. Édesanyám hívott, a beszélgetést gyorsan letudtam, de pont annyira kizökkentett, hogy ne akarjak visszatérni az álomvilágomba. Lefeküdtem aludni nem törődve szobatársaim röhögcsélésével.
A nap úgy indult mint mindig. Az iskolában szokás szerint civil diákként viselkedtem ahogy azt korábban is bár tudván arról, hogy Dongáék tudnak a dologról kicsit feszültebb volt a hangulatom. Az órák után az ebédlőben futottam össze Hörcsöggel és Matesszal akik mindketten fintorogva elemezték a koszt összetevőit.
- Ebben minek van kukorica... Ki látott már ilyet... De komolyan szerinted ezek beletették a brassóiba a tegnapi pizzából megmaradt kukoricát... - mérgelődött Matesz, miközben leültem.
- NA mi a pálya Batman, Gathem Cityben helyre állt a rend? - szólalt meg Hörcsög olyan hangerővel, hogy mindenki hallhatta a szomszédos asztaloknál.
- Muszáj ezt? - kérdeztem kissé idegesen a nyurga fiút, aki láthatóan élvezte, hogy kellemetlenkedhet.
- Nyugi nálunk biztonságban a titkod Clark Kent! - Kontrázott rá Matesz.
- Ja csak nehogy végezz velünk az inkognitód miatt Frank Castle? - vihogott Höcsög.
- Mikor fogytok ki a képregény poénokból? - háborogtam miközben elkezdtem a brassóit tömni a számba.
- Jaj csak ne idegeskedj Banner mert még előtör a Hulk! - tette rá a pontot az í-re Hörcsög.
- Na de hagyva a hülyeséget, beszélnünk kell Bukó mert ez nem megy így tovább. - Szólt Matesz fel sem nézve a tányérjából.
Megsemmisülten ballagtam mögöttük a kollégium felé sétálva. Nem tudom mit vártam tőlük, de azt tudtam, hogy nem ezt. Semmi nem változott, és valahol mélyen ennek örültem, bár meg is rémített. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy nem tettem eleget ahhoz, hogy bármi is változzon? Ezek a kiruccanásaim csak idő pocséklások, és semmivel nem vagyok jobb egy gyereknél aki szuperhősnek képzeli magát. A gondolatok és érzelmek kavalkádja hömpölygött bennem amikor becsukódott mögöttem a koliszoba ajtaja.
- Dongától már ha jól tudom megkaptad a fejmosást, így én kimondom azt amit mindenki gondol. - szólalt meg Hörcsög felpattanva az ágyára. - Tök fölösleges ezt így folytatnod. Pár emberen segíthetsz de olyan siralmasan kevés “akciód” van, hogy az egész nem ér semmit a nagy egészben. - sajnos ez a gondolat engem is régóta kísért. - Donga azon gondolkodott miképp segítsünk, de én úgy vagyok vele, hogy fölösleges kicsiben játszani. Így ez csak oda tart, hogy semmi nem változik és meg fogsz halni. Hisz TE mondogatod mindig, hogy mindenkinél van jobb. - Matesz csak bólogatott, miközben Hörcsög elnyúlt az ágyon - Hagyd a francba, ha előtted történik valami akkor lépj közbe nyugodtan de ne mint Szolgáló hanem mint Mészáros Botond! Sokkal többet érsz azzal, ha az emberek kapnak egy pár napra egy igazi hőst, mintha csak az árnyékban gubbasztva hagyod magad pletyka szintjén leragadni. - éreztem az igazságot barátom szavába, de nem akartam beismerni. Szó nélkül kimentem a szobából és az udvarra siettem. Reméltem, hogy a friss levegő segít lecsillapítani bennem keringő káoszt.
Kint leülve a padra, megláttam a sok diákot kitódulni az ebédlőből. Mivel tudnék többet segíteni rajtuk annál mint amit most csinálok. Elmém szinte szétrobbant a rá tornyosuló teher alatt amit magamra vállaltam. A tegnapi és a mai beszélgetések keringtek az elmémben. Ez volt az a pillanat amikor rájöttem a megoldásra. “Mindenki védje meg magát, ahogy tudja” süvítettek Donga szavai a fejemben. Ekkor jöttem rá, hogy akkor tudok a legtöbbet tenni, ha azt a több évnyi gyakorlást és az utcán szerezett valós tapasztalatokat ötvözve segítek az embereknek megvédeni önmagukat. Nem úgy mint, harcművészet, nem mint küzdősport, sőt nem is mint egy önvédelmi forma. Nem az embereknek egy eszme kell, amiben maguk jönnek rá a fortélyokra és amitől motivációt éreznek arra, hogy később eljárjanak egy igazi dojoba edzeni.
Másnap az iskola egyik testnevelő tanárával meg is beszéltem, hogy megkapjuk a terem sarkát és pár szőnyeget amin tudunk gyakorolni. Délután Dongával meg Hörcsöggel meg is kezdtük a gyakorlást melynek híre gyorsan elterjedt, és szép lassan egyre többen és többen lettünk. Önképző körnek hívtuk magunkat, mert szigorú értelemben nem tanítottam senkit. Egy új módszert alakítottam ki az önvédelem hozzáállás oktatására a tradíciók megtartására.
Az oktatás volt az ami a járőrözés keltette űrt kitöltötte, és végre tényleg láthattam az eredményét a munkámnak így azt hittem végleg szögre akaszthatom a sálat és a zöld trikót.
Azt hittem, de az élet másképp akarta.


Ezzel zárom az “Egy férfi a sok közül” első részét köszönöm azoknak akik támogattak, egy időre pihentetni fogom ezt a sorozatot. De biztos, hogy fogtok még hallani a Szolgálóról!