Üdvözlök Mindenkit!
Ezt a verset, korombeli társaimnak ajánlom, és az előző generáció pár tagjának akiknek köszönhetően minekünk nem nulláról hanem mínusz tízből kell indulni, ha tisztességesen akarunk elhelyezkedni...
Világom temetése
Ne énekelj rigó,
nincs mit ünnepelni
elnyűtt arany hintód
nem fog tovább menni
ne énekelj rigó
temetésre jöttél
elnyűtt arany hintód
nem véd mindörökké
Ne énekelj rigó
mert hazugság volna
elnyűtt arany hintód
sosem ment sehova
Ne énekelj rigó
csak némán, tisztelettel
elnyűtt arany hintód
kalickád mely elrejt
Ne énekelj rigó
hisz mindig is itt voltál
elnyűtt arany hintód
nem visz, mért hazudtál?
itt állunk egy helyben
kalickába zárva
magot keresgetve
megváltásra várva
Vak madárt hallgatunk
jövőnk énekelni
ketrec fogságában
nincs miért felkelni
Kezdjük a szertartást
most mindenki néma
a nép csak egy lyukat ás
márvány helyett tégla
Kevesen vagyunk
kik rigót elnémítva
bánkódni akarunk
halottunkért sírva
Senki meg sem szólal
csak állunk a vésetnél
a téglán csak pár szó van
“Tudás és jövőkép”
T-R Alex
2013. november 2., szombat
Kifordítva
28.fejezet
Felvette a hátára a kislányt és felfutott vele az egyik emeletesház tetejére.
- Ide nem tudnak követni azok a nyomorultak. - nyugtatta meg. - Nem vagy éhes?
Emma már két napja nem evett. Nem felelt semmit, csak bólintott. Az előbbi történés világossá tette számára, amire eddig is gyanakodott.
Azt viszont nem értette, hogy miért mentette meg őt. Nagyon ritka a jószándékú vámpír és még ritkább az önzetlen.
Valami terve biztosan volt vele. Ettől tartott a legjobban.
- Nem mondom, hogy várj meg itt, mert amúgy sem tudnál hova menni ilyen állapotban. - szemei vörösen izzottak, akár a parázs. - Elmegyek élelemért. Nem leszek sokáig. De ha valami baj lenne, akkor... - a kezébe nyomott egy tüzijátékot. - ...csak lődd fel és én nyomban visszatérek!
- Rendben.
Pillanatok alatt eltűnt a szeme elől. Egy kis sátor állt a ház tetején. Nem olyan nagy, körülbelül két embernek elég. Ott húzta meg magát a tomboló szél elől. A sátorban egy matrac, egy lámpa, pár könyv és egy láda hevert.
A könyveket érdektelennek találta, de a láda nagyon izgatta a fantáziáját.
Próbálta felnyítni, de túl nehéznek bizonyult számára.
- Ez a rohadt vámpír még egy takarót se hozott a sátorba! Hidegvérű szemét! - morogta mérgesen.
Az adóvevője még mindig csak recsegett.
Biztos már meghaltak mind. - nézett rá szomorúan. - Én vagyok az egyedüli túlélő.
A lámpa mellé kucorodott, ami egy kevés hővel szolgált számára. Hasában a korgás olyan hangú volt, mint az utcát ellepő förtelmek hörgése.
- Mikor jön már? - morogta magában. - Mindjárt éhen halok! Biztos ez a terve. Kiéheztet, aztán kiszívja a véremet, hogy legalább ő jól lakjon.
Kintről nagy puffanást hallott. Nem mert kimenni. Kis idő múlva Márkusz jelent meg mindenféle csomagolt étellel.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, de ki kellett oltanom pár életet az élelemért cserébe! Nem szólt semmit, csak mohón nekiesett az egyik csomagolásnak és szinte megfulladt, annyira tömte magába az ételt. - Lassabban! Még megfulladsz! - mosolygott a vámpír.
Amikor végzett a férfi felé fordult és ezt kérdezte:
- Te miféle vámpír vagy? Megmentesz egy embert, megölöd azokat a lényeket és még segítesz is.
- Olyan vámpír, akinek megéri embereket menteni. - kacsintott. Nagyon összezavarta, amit mondott.
- Hoztam kötszereket és a lábadra borogatást. - még órákkal később is az elhangzottak jártak a fejében.
Már-már kezdte elhinni, hogy talán igaz, amiket ez a lény mondott.
Talán a vámpírok segíteni akarnak az embereken. Hisz az emberek voltak a táplálék, és ha a másik szörnyetegek kiírtják az embereket, akkor oda az élelemforrásuk és ők is elpusztulnak.
De ő akkor is csak táplálékforrásnak számított a vámpír számára.
- Utálom a vámpírokat. - gondolta mérgesen és a kedves idegenre nézett. - De ugyanakkor megmentette az életem. Légy átkozott ezért! Gyűlölöm, ha az ellenségem segít.
- Ha felépülök elszökök előle. - határozta el magában. Aludni nem mert. Félt, hogy Márkusz ráveti magát és kiszívja a vérét. A férfi csak kedvesen mosolygott és virrasztott vele.
Felvette a hátára a kislányt és felfutott vele az egyik emeletesház tetejére.
- Ide nem tudnak követni azok a nyomorultak. - nyugtatta meg. - Nem vagy éhes?
Emma már két napja nem evett. Nem felelt semmit, csak bólintott. Az előbbi történés világossá tette számára, amire eddig is gyanakodott.
Azt viszont nem értette, hogy miért mentette meg őt. Nagyon ritka a jószándékú vámpír és még ritkább az önzetlen.
Valami terve biztosan volt vele. Ettől tartott a legjobban.
- Nem mondom, hogy várj meg itt, mert amúgy sem tudnál hova menni ilyen állapotban. - szemei vörösen izzottak, akár a parázs. - Elmegyek élelemért. Nem leszek sokáig. De ha valami baj lenne, akkor... - a kezébe nyomott egy tüzijátékot. - ...csak lődd fel és én nyomban visszatérek!
- Rendben.
Pillanatok alatt eltűnt a szeme elől. Egy kis sátor állt a ház tetején. Nem olyan nagy, körülbelül két embernek elég. Ott húzta meg magát a tomboló szél elől. A sátorban egy matrac, egy lámpa, pár könyv és egy láda hevert.
A könyveket érdektelennek találta, de a láda nagyon izgatta a fantáziáját.
Próbálta felnyítni, de túl nehéznek bizonyult számára.
- Ez a rohadt vámpír még egy takarót se hozott a sátorba! Hidegvérű szemét! - morogta mérgesen.
Az adóvevője még mindig csak recsegett.
Biztos már meghaltak mind. - nézett rá szomorúan. - Én vagyok az egyedüli túlélő.
A lámpa mellé kucorodott, ami egy kevés hővel szolgált számára. Hasában a korgás olyan hangú volt, mint az utcát ellepő förtelmek hörgése.
- Mikor jön már? - morogta magában. - Mindjárt éhen halok! Biztos ez a terve. Kiéheztet, aztán kiszívja a véremet, hogy legalább ő jól lakjon.
Kintről nagy puffanást hallott. Nem mert kimenni. Kis idő múlva Márkusz jelent meg mindenféle csomagolt étellel.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, de ki kellett oltanom pár életet az élelemért cserébe! Nem szólt semmit, csak mohón nekiesett az egyik csomagolásnak és szinte megfulladt, annyira tömte magába az ételt. - Lassabban! Még megfulladsz! - mosolygott a vámpír.
Amikor végzett a férfi felé fordult és ezt kérdezte:
- Te miféle vámpír vagy? Megmentesz egy embert, megölöd azokat a lényeket és még segítesz is.
- Olyan vámpír, akinek megéri embereket menteni. - kacsintott. Nagyon összezavarta, amit mondott.
- Hoztam kötszereket és a lábadra borogatást. - még órákkal később is az elhangzottak jártak a fejében.
Már-már kezdte elhinni, hogy talán igaz, amiket ez a lény mondott.
Talán a vámpírok segíteni akarnak az embereken. Hisz az emberek voltak a táplálék, és ha a másik szörnyetegek kiírtják az embereket, akkor oda az élelemforrásuk és ők is elpusztulnak.
De ő akkor is csak táplálékforrásnak számított a vámpír számára.
- Utálom a vámpírokat. - gondolta mérgesen és a kedves idegenre nézett. - De ugyanakkor megmentette az életem. Légy átkozott ezért! Gyűlölöm, ha az ellenségem segít.
- Ha felépülök elszökök előle. - határozta el magában. Aludni nem mert. Félt, hogy Márkusz ráveti magát és kiszívja a vérét. A férfi csak kedvesen mosolygott és virrasztott vele.
2013. október 23., szerda
Jönnek! (Közeleg a tél)
Tiéd az ég gyermek.
Apád fényes győzelmet aratott.
Elüldözte a szürkéket
s az embereknek
színeket hozott.
Fénylik az ő kardja,
beragyogva az eget.
A szelek szolgája
nem hoz már sötét felhőket.
Állj fel, te kis gyermek! Tanulj meg járni!
A gonosz népségek nem szoktak sokáig várni.
Tanulj meg vívni, kardot emelni, lovon ülni és vágtatni!
Közeleg a tél, már messziről hallani.
Nem fognak játszani!
Betörnek a földre, fagyokat hozva.
Az emberektől mindent elorozva.
Nem gyújtogatnak, csak lenyomnak a fagyba,
saját véredtől megfulladva.
Nem lesz kegyelem gyerekeknek, öregnek,
asszonyoknak vagy csecsemőknek,
betegeknek, gyengéknek,
haldoklónak, élőnek.
Most még a sötétben várnak.
Hideg szemeik kéken világítanak.
Egyre csak jönnek.
Meg nem állnak.
A kék egekből nagyokat harapnak.
Még béke van.
Még nevethetsz, gyermek.
De legrosszabb rémálmaidban
ők majd megjelennek.
Könnyes szemeid most még kedves záporok.
De ha eljönnek az üvöltő viharok.
Nem lesz menekvés, apád, ki megvédjen.
Hullák fognak sorakozni mindegyik mellvéden.
Tüzed majd kialszik, lelkedet kiadva.
Nem lesz majd hangod, hogy akárki meghallja.
Eltűnnek a madarak, csak varjak maradnak.
Fehérek s feketék minden színt elszívnak.
A fák levetkőznek, hidegben megfagyva.
Minden levelüket a hó majd betakarja.
Ragyogjon mosolyod, amíg megteheted,
mert lehet hogy ez lesz utolsó szereped!
Nevess, míg lehet! Míg a kardotok erős.
A horda eljövetele hideg és esős.
Tele faggyal, sikollyal, halállal.
Némákkal és rabszolgákkal.
Térdet hajtó szelekkel. Leszegett fejekkel.
Élettelen arcokkal és szívekkel.
Sötét reggelekkel.
Ma még giccsesen öltözhetsz,
minden jót megtehetsz.
Minden jót megehetsz.
Kékre festheted az eget.
Kergethetsz felhőket északra, nyugatra.
Derűt és békét hozhatsz a világra.
Felhőkből formálhatsz mókás alakokat.
Ifjú titán gyermekem, védd hát meg magad!
(L), 2013.10.19
Apád fényes győzelmet aratott.
Elüldözte a szürkéket
s az embereknek
színeket hozott.
Fénylik az ő kardja,
beragyogva az eget.
A szelek szolgája
nem hoz már sötét felhőket.
Állj fel, te kis gyermek! Tanulj meg járni!
A gonosz népségek nem szoktak sokáig várni.
Tanulj meg vívni, kardot emelni, lovon ülni és vágtatni!
Közeleg a tél, már messziről hallani.
Nem fognak játszani!
Betörnek a földre, fagyokat hozva.
Az emberektől mindent elorozva.
Nem gyújtogatnak, csak lenyomnak a fagyba,
saját véredtől megfulladva.
Nem lesz kegyelem gyerekeknek, öregnek,
asszonyoknak vagy csecsemőknek,
betegeknek, gyengéknek,
haldoklónak, élőnek.
Most még a sötétben várnak.
Hideg szemeik kéken világítanak.
Egyre csak jönnek.
Meg nem állnak.
A kék egekből nagyokat harapnak.
Még béke van.
Még nevethetsz, gyermek.
De legrosszabb rémálmaidban
ők majd megjelennek.
Könnyes szemeid most még kedves záporok.
De ha eljönnek az üvöltő viharok.
Nem lesz menekvés, apád, ki megvédjen.
Hullák fognak sorakozni mindegyik mellvéden.
Tüzed majd kialszik, lelkedet kiadva.
Nem lesz majd hangod, hogy akárki meghallja.
Eltűnnek a madarak, csak varjak maradnak.
Fehérek s feketék minden színt elszívnak.
A fák levetkőznek, hidegben megfagyva.
Minden levelüket a hó majd betakarja.
Ragyogjon mosolyod, amíg megteheted,
mert lehet hogy ez lesz utolsó szereped!
Nevess, míg lehet! Míg a kardotok erős.
A horda eljövetele hideg és esős.
Tele faggyal, sikollyal, halállal.
Némákkal és rabszolgákkal.
Térdet hajtó szelekkel. Leszegett fejekkel.
Élettelen arcokkal és szívekkel.
Sötét reggelekkel.
Ma még giccsesen öltözhetsz,
minden jót megtehetsz.
Minden jót megehetsz.
Kékre festheted az eget.
Kergethetsz felhőket északra, nyugatra.
Derűt és békét hozhatsz a világra.
Felhőkből formálhatsz mókás alakokat.
Ifjú titán gyermekem, védd hát meg magad!
(L), 2013.10.19
2013. október 17., csütörtök
A természet (h)arca
Táncoltak a szelek hideget hozva.
Feltámadt a vadak vihara.
Üvöltve ömlött a sötétség a földre.
Hol van a mi ifjúnk dicső ereje?
Elöntötték gyorsan az emberek lelkét.
Feketébe rakták mindenki szívét.
Ázva a nép nem kapott csak esőt.
Rögtön a második követte az elsőt.
Nem akart szűnni a sötét és a hideg.
A zordak arca mindig ilyen rideg.
Ifjú a kardját újra megragadta.
A fény sugarait széjjel hajította.
Üvöltött a horda sebesen vágtatva.
Maguk mögött szürkeséget hagyva.
Elnyelve minden jót az emberekből.
Épült a had gonosz seregekből.
Villámok szakították széjjel az eget.
A villám csak dörögni, lecsapni szeret.
Kavargott a fény és a sötétség.
Az égboltot kékek s fehérek színezték.
Csattant a kard a jéghideg ököllel.
Szemben a fény a sötéttel.
Hatalmas dörgések, csontok ropogása.
Vérzik a keze míg másiknak a szája.
Erőt vesznek, majd újra lecsapnak.
Köröttük a szelek táncot járnak.
Következő nap az ifjú eljött.
Ismét a kékség győzött.
(L), 2013.10.17
Feltámadt a vadak vihara.
Üvöltve ömlött a sötétség a földre.
Hol van a mi ifjúnk dicső ereje?
Elöntötték gyorsan az emberek lelkét.
Feketébe rakták mindenki szívét.
Ázva a nép nem kapott csak esőt.
Rögtön a második követte az elsőt.
Nem akart szűnni a sötét és a hideg.
A zordak arca mindig ilyen rideg.
Ifjú a kardját újra megragadta.
A fény sugarait széjjel hajította.
Üvöltött a horda sebesen vágtatva.
Maguk mögött szürkeséget hagyva.
Elnyelve minden jót az emberekből.
Épült a had gonosz seregekből.
Villámok szakították széjjel az eget.
A villám csak dörögni, lecsapni szeret.
Kavargott a fény és a sötétség.
Az égboltot kékek s fehérek színezték.
Csattant a kard a jéghideg ököllel.
Szemben a fény a sötéttel.
Hatalmas dörgések, csontok ropogása.
Vérzik a keze míg másiknak a szája.
Erőt vesznek, majd újra lecsapnak.
Köröttük a szelek táncot járnak.
Következő nap az ifjú eljött.
Ismét a kékség győzött.
(L), 2013.10.17
Két világ közt
Tűztől perzselt horizonton.
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.
Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.
Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.
S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.
Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!
Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.
A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.
Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!
Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!
(L), 2013.10.16
Messze távolon.
Látom égő világom.
Két oldalt a családom.
Táncolva a parazsak,
szállnak, mint a madarak.
Előttem a vad hordák barátokká válnak.
Nyilak és mutatványok.
Fehérek és zsiványok.
Együtt izzadnak a célért.
Dolgoznak egy új világért.
S bár zúgnak a nyílvesszők.
A sírások zengők.
Fogjuk egymás kezét bízva.
Égi istenünket hívva.
Egy a vérünk testvéreim.
Égszínezte érzéseim.
Középen állva szorított öklökkel,
üvöltöm:
Ne adjuk fel!
Sárban állunk az esőtől áztatva.
Hideg szelektől ruháink megfagyva.
Alig élünk, sokat veszítünk.
A fájdalomtól erősek leszünk.
A vezérek zordul tekintenek ránk.
Amik vagyunk az nem a mi hibánk.
Megszülettünk annak, aminek.
Nem a szín a fontos, hanem a szerep.
Előítéletek, melyeket nehéz rombolni.
De mások nyilától nem fogok elfutni!
Nem fogom hagyni a dölyfösöket.
Majd én megmutatom nektek!
Kinevethetsz, a porba tiporhatsz,
de minden tettől te leszel rosszabb.
Kevesebb, egy aljas söpredék.
A mosolyod veled a sírodba temessék!
(L), 2013.10.16
2013. október 16., szerda
Sötétkék
Idebent.
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek
(L), 2013.10.15
Mélyen, lent.
Hallgatom.
Figyelem.
Csepeg a víz.
A hideg hív.
Egyre lentebb.
Sötétebben.
Kékebben.
Régebben még értettem.
Elvesztem.
Eszméletlen fekszek.
Morajlik bennem.
Jön fel a nap.
A fénye megkap.
Kúsznak-másznak a sugarak.
Mint az ujjak,
úgy szétnyúlnak.
Házak közé bújnak.
Szelekkel súgnak
valami újat.
Odafent.
Figyelem.
Szememen.
Szerelem.
Könnyek és cseppek.
Leszakadt az ég.
Minden oly sötétkék.
Zúg a fejem.
Eszem vesztem.
Falnak mentem ezen esten.
Repültem, leestem.
Koppanás került a fejembe.
Aztán feküdtem csendben.
Epreket kergettem
fának a tövében.
Millió csillag az égen.
Ragyognak fehéren.
Idebent.
Villámok csattognak.
A kutyák vonyítnak.
Félelem.
Kérelem.
Önmagam rettegem.
Föld vagyok.
Por vagyok.
Tűz vagyok.
Hamvadok.
Víz vagyok.
Könnyezem.
Szél vagyok.
Reszketem.
Föld vagyok.
Jéghideg.
Szó vagyok.
Rengeteg.
Tél vagyok.
Meghalok.
Nyár vagyok.
Olvadok.
Ősz vagyok.
Éhezek.
Tavasszal ébredek
(L), 2013.10.15
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)